12 évig neveltem az unokámat, azt hittem, a lányom külföldön van – de egy nap az igazság mindent összetört

– Mama, te tényleg azt hiszed, hogy anya visszajön? – Anna hangja remegett, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kakaóját kavargatta. A kanál csilingelése szinte fájt a csendben.

A szívem összeszorult. Már tizenkét éve volt nálam, mióta a rendőrség egy esős októberi estén becsöngetett hozzám a hároméves unokámmal. Dóra, a lányom, akkor már hetek óta nem jelentkezett. Azt mondták, külföldre ment dolgozni, majd visszajön. Én hittem nekik. Hittem neki. Minden nap vártam egy üzenetet, egy hívást, egy levelet – de csak a csend maradt.

Az első évek nehezek voltak. Anna sírt éjszakánként, én pedig próbáltam erős lenni. Meséltem neki Dóráról: hogy mennyire szereti őt, hogy biztosan sokat gondol rá, hogy egyszer majd visszajön érte. Minden karácsonykor raktam félre egy ajándékot Dórának is, hátha egyszer becsönget az ajtón.

A faluban mindenki tudta, hogy nálam van az unokám. Sokan sajnáltak, mások suttogtak a hátam mögött: „Biztos valami baj van Dórával…” De én nem akartam hallani a pletykákat. Csak Annára koncentráltam. Óvodába vittem, iskolába kísértem, együtt tanultunk olvasni, írni. Néha úgy éreztem, mintha újra anyává váltam volna – de közben minden nap hiányzott a saját lányom.

Anna okos és érzékeny kislány lett. Sokat kérdezett az anyjáról. Eleinte könnyen válaszoltam: „Dolgozik külföldön, de szeret téged.” Később már nehezebb volt. Tizenkét évesen már nem lehetett elhallgatni előle az igazságot – vagy legalábbis azt hittem.

Aznap este Anna szokatlanul csendes volt vacsoránál. Aztán egyszer csak letette a villát, rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, és halkan megszólalt:

– Mama… én tudom, hogy anya nem külföldön van.

Megdermedtem. – Mit beszélsz? Ki mondott ilyet?

– A Zsófi anyukája mondta az iskolában… hogy anya börtönben van. Igaz ez?

A világ megállt körülöttem. A kezem remegett, a szívem kalapált. Nem tudtam megszólalni.

– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Anna sírva. – Miért hazudtál?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben Anna zokogott.

Aznap este nem aludtam semmit. Visszagondoltam az elmúlt tizenkét évre: minden hazugságra, minden elhallgatott szóra. Arra, amikor Dóra először került bajba – rossz társaságba keveredett, pénzt lopott tőlem is. Arra a napra is emlékszem, amikor utoljára láttam: dühösen csapta be maga mögött az ajtót, és azt mondta, soha többé nem akar látni.

A rendőrség később csak annyit mondott: Dóra elment külföldre dolgozni. Én pedig elhittem nekik – vagy inkább hinni akartam.

Másnap reggel Anna nem szólt hozzám. Az iskolába menet sem beszéltünk. A tanárnője félrehívott: – Erzsi néni, Anna nagyon magába van zárkózva mostanában… Történt valami otthon?

Hazafelé menet végre megszólalt:
– Mama… ha anya tényleg börtönben van… akkor én is olyan leszek, mint ő?

A szívem majd megszakadt.
– Nem! Te soha nem leszel olyan! Te jó vagy, okos vagy! Az anyád hibázott, de te nem ő vagy!

Anna csak nézett rám könnyes szemmel.
– Akkor miért nem mondtad el az igazat?

Nem tudtam mit felelni. Féltem attól a naptól, amikor majd kérdezni fog – de még jobban féltem attól, hogy elveszítem őt is.

Aznap este leültem mellé az ágyra.
– Anna… Sajnálom. Mindent rosszul csináltam. Azt hittem, ha megóvlak az igazságtól, könnyebb lesz neked. De tévedtem.

Anna halkan válaszolt:
– Csak azt szeretném tudni… anya valaha visszajön?

Nem tudtam ígérni semmit.
– Nem tudom, kicsim… De én itt vagyok neked. Mindig itt leszek.

Azóta eltelt pár hét. Anna még mindig sokat hallgat, de néha már újra mosolyog rám. Próbálom helyrehozni azt, amit elrontottam – de nem tudom, sikerülhet-e valaha.

Mostanában sokat gondolkodom: vajon helyes volt-e hazudni Annának? Megvédtem őt – vagy csak magamat védtem attól a fájdalomtól, amit az igazság jelentett volna? Vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen hazugság után? Ti mit tennétek a helyemben?