12 év munkája: Odaadjam a házunkat a lányomnak és a vőlegényének? Egy anya őszinte vallomása

– Anya, apa… szeretnék valamit kérdezni tőletek – mondta Dóra, miközben az asztalnál ültünk, a vasárnapi húsleves gőze még ott kavargott a levegőben. A férjem, Laci, épp a kenyeret szeletelte, én pedig próbáltam elhessegetni azt a rossz érzést, ami már napok óta motoszkált bennem. Dóra hangja remegett, de a szeme határozottan csillogott.

– Mi lenne, ha… ha a házatokat nekünk adnátok? Nászajándékba. Nekem és Gábornak.

A kanál kiesett a kezemből. A porcelán csörrenése mintha megállította volna az időt. Laci rám nézett, majd Dórára, és csak ennyit mondott:

– Ezt most komolyan gondolod?

Dóra bólintott. – Tudom, mennyit dolgoztatok érte, de mi is szeretnénk családot alapítani. És hát… ti már úgyis gondolkodtatok a kisebb lakásról.

A szívem összeszorult. Igen, beszéltünk róla, hogy talán egyszer eladjuk a házat, ha már túl nagy lesz nekünk ketten. De nem így képzeltem el. Nem most. Nem ilyen hirtelen.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Laci csendben feküdt mellettem, de tudtam, ő sem alszik. Végül megszólalt:

– Szerinted tényleg ennyire fontos nekik ez a ház? Vagy csak könnyebb utat keresnek?

Nem tudtam válaszolni. Eszembe jutottak azok az évek, amikor minden forintot félretettünk. Amikor Laci hétvégente a tetőt csinálta, én meg festettem a falakat. Amikor Dóra még kislány volt, és az udvaron játszott a barátnőivel. Ez a ház nem csak tégla és cserép – ez az életünk.

Másnap reggel Dóra újra felhívott.

– Anya, ne haragudjatok rám! Csak… Gábor szülei is segítenek nekik, és úgy éreztem, talán ti is tudnátok…

– Dóra – szakítottam félbe –, érted mindent megtennék. De ez… ez most túl sok.

Hallottam, ahogy elcsuklik a hangja.

– Sosem kértem tőletek semmit…

Ez igaz volt. Dóra mindig önálló volt. Jó tanuló, szorgalmas lány. De most valami megváltozott benne – vagy bennem?

Aznap este leültünk Lacival beszélgetni.

– Ha odaadjuk nekik a házat, hova megyünk? – kérdeztem.

– Elmehetnénk egy kisebb lakásba – mondta Laci halkan. – De akkor is… nem érzem helyesnek.

– És ha nem adjuk oda? Mi lesz Dórával? Haragudni fog ránk?

A kérdések csak gyűltek bennem. Vajon önzőség megtartani azt, amiért egész életünkben dolgoztunk? Vagy épp önzőség elvárni, hogy lemondjunk róla?

A következő héten Dóra és Gábor átjöttek hozzánk vacsorára. A hangulat feszült volt, mindenki kerülte a témát. Végül Gábor törte meg a csendet:

– Tudjuk, hogy nagy kérés volt. De szeretnénk itt élni, ahol Dóra felnőtt. Nem akarunk idegen helyen új életet kezdeni.

Laci bólintott.

– Értjük. De nekünk is nehéz elengedni ezt a házat.

Dóra sírva fakadt.

– Mindig azt hittem, hogy számíthatok rátok…

A szívem megszakadt. Olyan érzés volt, mintha választanom kellene a lányom boldogsága és a saját múltam között.

Azóta naponta ezen rágódom. Vajon jó anya vagyok-e, ha nemet mondok? Vagy épp akkor lennék jó anya, ha mindent feladnék érte?

Most itt ülök az ablakban, nézem az udvart, ahol Dóra gyerekként játszott. És nem tudom eldönteni: mit jelent igazán szeretni valakit? Feladni mindent érte? Vagy megtanítani arra is, hogy vannak határok?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzőség nemet mondani annak, akit a legjobban szeretek?