Kidobtam a férjemet és az anyósomat a lakásomból – és nem bánom!

– Elég volt! – kiáltottam, miközben remegő kézzel csaptam le a konyhapultra a bögrét. A forró kávé kilöttyent, de nem érdekelt. Ott állt előttem az anyósom, Ilona, karba tett kézzel, szúrós szemmel, mellette a férjem, Gábor, aki inkább a padlót bámulta, mintsem hogy rám nézzen. A szívem vadul vert, a torkomban dobogott.

– Nem beszélhetsz így velem a saját házamban! – vágta rá Ilona, mintha ő lenne az úr itt, nem én.

– Ez az én lakásom – mondtam halkan, de határozottan. – És most már elég volt abból, hogy mindenbe beleszólsz.

Gábor csak állt ott, mint egy árnyék. Az utóbbi hónapokban egyre inkább eltűnt mellőlem. Amióta az anyósom és apósom beköltöztek hozzánk, mert a vidéki házukat már nem tudták fenntartani, minden megváltozott. Azt hittem, segítek nekik. Azt hittem, Gábor is mellettem áll majd. De tévedtem.

Az első hetekben még próbáltam alkalmazkodni. Ilona mindent jobban tudott: hogyan kell főzni a gulyást, hogyan kell mosni a fehérneműt, sőt még azt is megmondta, milyen színű függöny illik a nappaliba. Az apósom, Lajos csendes volt, de minden reggel hatkor már a tévét bömböltette. A lakásom lassan idegen lett számomra.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt voltam, egész nap dolgoztam az irodában, aztán még otthon is rám maradt minden házimunka. Ilona csak ült és panaszkodott: „Régen bezzeg más volt a rend!” Gábor leült melléjük, és úgy nézett rám, mintha én lennék a baj forrása.

– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni anyámékkal? – kérdezte egyszer.

– Mert úgy érzem magam, mintha vendég lennék a saját otthonomban! – vágtam vissza.

A feszültség napról napra nőtt. Egyik este Ilona odáig ment, hogy megjegyzést tett arra is, hogy még gyerekünk sincs. „Mikor lesz már unokám?” – kérdezte gúnyosan. Gábor csak hallgatott.

Aznap este sírva feküdtem le. Emlékszem, ahogy a plafont bámultam és azon gondolkodtam: mi lett abból a férfiból, akit valaha szerettem? Hol van az az ember, akiért mindent feladtam?

Aztán jött az a bizonyos reggel. Ilona már hajnalban felkeltett: „Nem lehetne végre rendet rakni ebben a konyhában?” – szólt be hangosan. Gábor is felkelt, de csak vállat vont.

Akkor tört el bennem valami.

– Elég volt! – mondtam újra. – Nem bírom tovább! Ez az én lakásom! Ha nem tetszik valami, el lehet menni!

Ilona felháborodva nézett rám:

– Hogy beszélsz te velem? Mi mindent feladtunk értetek!

– Nem kértünk semmit! – szóltam vissza. – Segíteni akartam nektek, de ti mindent tönkretettetek!

Gábor végre rám nézett:

– Ne csinálj jelenetet… Anyámék csak egy kis nyugalmat akarnak.

– És én? Nekem nem jár nyugalom? Nekem nem jár boldogság?

Csend lett. Lajos felállt a fotelből és halkan annyit mondott:

– Menjünk, Ilona.

Ilona még próbált ellenkezni, de Lajos karon fogta és elindultak összepakolni. Gábor ott maradt velem a konyhában.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem könnyes szemmel. – Ha választanom kell köztetek és önmagam között, akkor mostantól magamat választom.

Gábor csak bólintott. Aznap délután mindhárman elmentek.

Az első este furcsa csend volt a lakásban. Ültem a kanapén és hallgattam a város zaját az ablakon túl. Először éreztem magam igazán szabadnak hosszú hónapok után.

Persze jöttek a telefonok: anyám aggódott értem; Ilona sértetten hívogatott; Gábor üzeneteket írt: „Nem gondolod túl ezt?” De én tudtam: most először magamért döntöttem.

A barátnőim közül sokan azt mondták: bátor vagyok. Mások szerint önző. De csak én tudom igazán, mennyit szenvedtem ebben a helyzetben.

Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, és azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen nehéz kiállni magunkért Magyarországon? Miért érzem azt, hogy mindig nekünk nőknek kell mindent elviselni? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?