Minden nyáron nálunk: Amikor a saját otthonod idegenné válik – Egy meny vallomása

– Zsófi, ugye nem baj, ha idén is nálatok töltöm a nyarat? – kérdezte Irén néni márciusban, miközben még kint havazott. A telefonban hallottam a hangján azt a jól ismert, ártatlanul csengő, de valójában könyörtelenül követelő hangszínt. A szívem összeszorult, ahogy rápillantottam Gáborra, aki épp a konyhában pakolta el a reggeli tányérokat.

– Anyukád megint jönne hozzánk egész nyárra – mondtam neki halkan, de a hangom remegett. Gábor csak vállat vont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Tudod, hogy magányos mióta apu meghalt. És hát… nagy a ház, elférünk – felelte, miközben kerülte a tekintetemet.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Ez lesz a harmadik nyár zsinórban, hogy Irén néni beköltözik hozzánk júniustól szeptemberig. Az első évben még próbáltam jó képet vágni hozzá: sütöttem neki túrós bélest, együtt néztük a délutáni sorozatokat, sőt, még a kertben is segítettem neki kapálni. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban.

Irén néni mindent átrendezett. A nappaliban lecserélte a díszpárnákat – „ezek sokkal vidámabbak” –, a konyhában átpakolta a fűszereket – „így logikusabb” –, és minden reggel hajnalban felkeltett minket azzal, hogy „friss levegőn kell reggelizni”. A fürdőszobában megjelentek az ő gyógyszerei, krémjei, hajcsavarói. Mindenhol ott volt.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, odafordultam Gáborhoz:

– Meddig fog ez még így menni? Nem érzem magam otthon. Nem tudok pihenni, nem tudok dolgozni sem rendesen. Szükségem van egy kis térre!

Gábor csak sóhajtott.

– Zsófi, kérlek… Anyám már nem fiatal. Ha most nem segítünk neki, mikor? Majd ha már nem lesz?

– De mi lesz velünk? – kérdeztem vissza elcsukló hangon. – Miért fontosabb mindig ő?

Másnap reggel Irén néni már azzal fogadott, hogy „Zsófikám, úgy gondoltam, idén is én főzök majd rátok! Tudom, mennyit dolgozol.” A hangja kedves volt, de minden szava mögött ott éreztem azt az elvárást: alkalmazkodjak hozzá. Megint.

A barátnőim szerint túl engedékeny vagyok. „Mondd meg neki!” – mondta Eszter egy kávé mellett. „Ez a te házad is!”

De hogyan mondjam meg egy idős asszonynak, aki elvesztette a férjét és csak egy fia maradt? Hogyan mondjam meg Gábornak, hogy az anyja jelenléte lassan tönkreteszi a házasságunkat?

Július közepén történt az igazi törés. Egyik este hazaértem munkából – fáradtan, kimerülten –, és azt láttam, hogy Irén néni épp Gábor ingeit vasalja a nappaliban. A saját férjem ingeit! Megálltam az ajtóban és csak néztem őket: Gábor mosolyogva beszélgetett vele, mintha minden rendben lenne.

– Anya, ezt nem kellett volna – mondta ugyan Gábor halkan, de nem állította meg.

Éreztem, hogy valami bennem végleg eltörik.

Aznap este nem bírtam tovább. Amikor Irén néni elment aludni, leültem Gábor mellé.

– Választanod kell – mondtam ki végül remegő hangon. – Vagy beszélsz anyáddal és meghúzzuk a határokat… vagy én megyek el innen.

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán halkan megszólalt:

– Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem…

– De ha így marad minden, akkor mindkettőt elveszíted – suttogtam.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel Gábor végre leült az anyjával beszélgetni. Hallottam kintről Irén néni sírását és Gábor halk magyarázkodását. Utána napokig feszült volt mindenki. Irén néni sértetten csomagolt össze pár nap múlva és visszament vidékre.

A ház hirtelen csendes lett. Túl csendes.

Gábor hetekig magába zárkózott. Én pedig azon gondolkodtam: vajon jól tettem? Vajon lehet-e úgy segíteni a szüleinken, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat és egymást?

Most itt ülök az üres nappaliban és csak azt kérdezem magamtól: hol van az a határvonal, ahol már nemet kell mondani? Ti mit tennétek az én helyemben?