Az utolsó hajnal Zsófikával: Egy anya szívszorító döntése, hogy más gyermekek élhessenek

– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan a nővér, miközben a kezemet szorította. A kórházi szoba ablakán túl már pirkadt, de bennem minden sötét volt. Zsófikám ott feküdt mozdulatlanul, apró keze még meleg volt az enyémben. Az orvosok már mindent elmondtak, de én csak ültem mellette, és hallgattam a gépek monoton pittyegését.

Nem így kellett volna történnie. Egy hétfő reggel még együtt nevettünk a játszótéren, Zsófi kacagása betöltötte az egész parkot. Aztán egy autó… egy pillanat… és minden megváltozott. Azóta csak a kórházi folyosók fehér csempéje, a fertőtlenítő szaga és az orvosok együttérző tekintete maradt.

– Erzsi néni, tudja… – kezdte az egyik fiatal orvos, László, akinek remegett a hangja –, Zsófi agya már nem működik. A teste még él, de…

Nem akartam hallani. Nem akartam elhinni. Mégis ott ültem, és hallgattam, ahogy elmagyarázzák: ha beleegyezek, Zsófi szervei más gyerekek életét menthetik meg. Azt mondták, van egy kisfiú Debrecenben, aki már hónapok óta vár egy új szívre. Egy kislány Szegeden, akinek csak egy új máj adhat esélyt.

A férjem, Gábor, egész éjjel mellettem ült. Ő sem szólt semmit, csak néha megszorította a vállamat. Tudtam, hogy ő is ugyanúgy szenved, de rám bízta a döntést. „Te vagy az anyja,” mondta halkan. „Te érzed igazán.”

A nővérek közben csendben énekeltek Zsófinak – altatódalt dúdoltak, mintha még lenne remény. Én is dúdolni kezdtem, de a hangom elcsuklott.

– Anyu… – suttogtam magamnak –, mit tennél most? Az én anyám már rég nincs velem, de most annyira szükségem lett volna rá. Vajon ő mit tanácsolna? Hogy engedjem el a kislányomat? Hogy adjam oda másnak azt, ami nekem a világot jelentette?

A döntés súlya alatt összeroppantam. Gábor átölelt, és együtt sírtunk. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Ha Zsófi tudná, hogy segíthet másokon… biztosan mosolyogna.

Ez volt az a pillanat, amikor először nem csak a veszteséget éreztem, hanem valami halvány reményt is. Talán tényleg így van. Talán Zsófi mosolyogna most is.

Aláírtam a papírokat. A kezem remegett, a toll szinte kiesett az ujjaim közül. Az orvosok hálásan bólintottak, de én csak Zsófit néztem.

Aznap hajnalban utoljára fogtam meg a kezét. A nővérek körénk gyűltek, és együtt énekeltük neki azt az altatódalt, amit mindig is szeretett:

„Aludj el szépen, kis Zsófikám,
Álmodban mindig veled leszek ám…”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Aztán elvitték őt. Üres lett minden.

Napokig csak ültem otthon Zsófi kiságyánál. Minden játék ott maradt érintetlenül. A család próbált segíteni – anyósom főzött ránk, nővérem minden nap hívott –, de én csak bámultam magam elé.

Egy hét múlva levelet kaptam Debrecenből. Egy anyuka írta: „Kedves Erzsébet! Nem tudom szavakba önteni a hálámat. A kisfiam most újra nevethet. Tudom, hogy az Ön fájdalma adta vissza nekünk az életet. Soha nem felejtem el Zsófit.”

Nem tudtam sírni többé. Csak ültem ott, és először éreztem: talán van értelme ennek a borzalmas veszteségnek.

Azóta minden évben gyertyát gyújtok Zsófi emlékére – és gondolatban azoknak a gyerekeknek is, akik most élnek az ő szíve vagy mája miatt.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon jól döntöttem? Lehet-e egy anya valaha is megbékélni azzal, hogy elengedi a gyermekét – még ha ezzel másoknak ad is esélyt?

Ti mit tennétek az én helyemben? Tudtok hinni abban, hogy a szeretet képes túlélni ekkora fájdalmat?