Egy anya megtört szíve: Amikor eltűnt a fiam sírköve, az egész falu titkai felszínre törtek
– Hová lett? Hol van a fiam sírköve? – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a temető kavicsos útján térdre rogytam. A kezem remegett, ahogy végigsimítottam a frissen felásott földet, ahol tavaly még ott állt az a gyönyörű márványkő, amire évekig spóroltam. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az egész testem reszketett, ahogy körbenéztem: senki sem volt ott, csak a csend és a madarak halk csicsergése.
A fiam, Gergő, tizenkét éve halt meg egy autóbalesetben. Azóta minden napom gyászban telt, minden forintomat félretettem, hogy méltó emléket állíthassak neki. Amikor végre sikerült megvennem azt a hófehér márvány sírkövet, úgy éreztem, legalább ennyit megtehetek érte. Most viszont eltűnt – mintha soha nem is lett volna ott.
Hazafelé menet a fejemben csak egy gondolat zakatolt: ki tehette ezt? Ki lehet annyira kegyetlen, hogy elviszi egy halott gyermek sírkövét? Amikor beléptem a házba, anyám már várt rám az asztalnál.
– Mi történt, Juli? Miért vagy ilyen sápadt? – kérdezte aggódva.
– Eltűnt Gergő sírköve – suttogtam. – Valaki elvitte.
Anyám arca eltorzult a döbbenettől. – Ez borzalmas! Azonnal szólni kellene a polgármesternek vagy a rendőrségnek!
De én tudtam, hogy ebben a faluban nem így mennek a dolgok. Itt mindenki mindent tud mindenkiről, de ha baj van, mindenki hallgat. A férjem, Laci, este későn ért haza. Amikor elmondtam neki, csak legyintett.
– Biztos valami suhancok voltak. Majd előkerül – mondta közömbösen.
De én nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Másnap reggel elmentem a temető gondnokához, Pista bácsihoz.
– Nem láttál semmit? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.
– Én? Éjszaka nem járok arra. De hallottam, hogy múlt héten is eltűnt egy sírkő a másik sorból – mondta halkan.
A szívem összeszorult. Nem csak Gergő sírja volt veszélyben. Valami sötét dolog történt ebben a faluban. Elhatároztam, hogy utánajárok.
Először a szomszédokat kérdeztem ki. Marika néni azt mondta, éjjel furcsa zajokat hallott a temető felől. János bácsi szerint pedig valaki idegen autóval járt arra hajnalban. Mindenki csak suttogott, senki sem akart belekeveredni.
Egy este, amikor már majdnem feladtam, Laci telefonja megcsörrent. Hallottam, ahogy halkan beszél valakivel a verandán:
– Ne aggódj, nem fog rájönni senki…
A szívem kihagyott egy ütemet. Lassan kimentem hozzá.
– Kivel beszéltél? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak egy régi haverom hívott – felelte gyorsan, de nem nézett a szemembe.
Aznap éjjel alig aludtam. Egyre több apró részlet kezdett összeállni bennem: Laci az utóbbi időben gyakran volt ideges, sokat telefonált titokban, és hirtelen lett pénzünk új mosógépre is. Vajon köze lehet ehhez az egészhez?
Másnap reggel elmentem a polgármesterhez, Szabó úrhoz.
– Tud valamit arról, hogy sorra tűnnek el a sírkövek? – kérdeztem tőle.
Ő zavartan nézett rám.
– Sajnos nincs bizonyítékunk… De hallottam pletykákat, hogy valaki eladja őket Pesten az ócskapiacon.
A gyomrom görcsbe rándult. Hazafelé menet megláttam Lacit az egyik kocsmánál, amint két férfival beszélgetett. Amikor észrevett, gyorsan elköszönt tőlük és hazasietett.
Otthon már nem bírtam tovább:
– Mondd meg az igazat! Van közöd ahhoz, hogy eltűnt Gergő sírköve?
Laci először tagadott, de végül megtört:
– Nagyon kellett a pénz… A Béla mondta, hogy jó pénzt adnak érte Pesten… Nem gondoltam volna, hogy pont azt viszik el…
A világom összedőlt. Az ember, akiben legjobban bíztam, elárult engem és a fiunk emlékét is. Ordítottam vele, sírtam, könyörögtem neki, hogy hozza vissza legalább azt, ami még megmaradt belőle.
A falu hamar megtudta az igazságot. Mindenki suttogott rólunk az utcán; voltak, akik sajnáltak, mások lenéztek minket. Anyám napokig nem szólt hozzám; azt mondta, szégyent hoztunk rájuk.
De én nem hagytam annyiban: feljelentést tettem a rendőrségen. Hónapokig tartott a nyomozás; végül megtalálták Gergő sírkövét egy budapesti telepen. Visszahozták ugyan, de már sosem lesz olyan tiszta és sértetlen, mint régen.
Azóta minden nap kimegyek Gergő sírjához és csendben beszélgetek vele. Néha úgy érzem, ő az egyetlen, aki még megérti a fájdalmamat ebben a faluban.
Sokan azt mondják: túl kell lépni rajta és megbocsátani Lacinek. De hogyan lehet megbocsátani annak, aki elárulta egy anya legdrágább kincsét?
Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e valaha újra bízni abban, aki ilyen mélyen megsértette az ember szívét?