Egy hívás, ami mindent megváltoztatott: Megbocsáthatunk-e annak, aki elhagyott minket?

– Anya, ki az? – kérdezte a fiam, miközben a konyhaasztalnál a matek háziját írta. A telefonom még mindig rezgett a kezemben, mintha a hívás súlya fizikailag is nyomna. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a kijelzőt: „Ismeretlen szám”.

Felvettem. Egy idegen női hang szólt bele: – Jó napot kívánok, Kovács Júlia vagyok a Szent Imre Kórházból. Ön Tóth László lánya?

A nevétől megfagyott bennem a vér. Húsz éve nem hallottam róla. Húsz éve, hogy egy reggel eltűnt az életünkből, és anyámnak kellett egyedül felnevelnie engem és az öcsémet, Petit. – Igen, én vagyok – suttogtam.

– Az édesapja súlyos állapotban van. Szeretné látni magát. Kérem, jöjjön be minél előbb.

Letettem a telefont. A kezem remegett. A fiam rám nézett: – Mi történt, anya?

Nem tudtam mit mondani neki. Hogyan magyarázzam el egy tízéves gyereknek, hogy az apám, akiről soha nem beszéltem, most hirtelen visszatért az életembe – egy kórházi ágyon fekve?

Aznap este anyámhoz mentem. A konyhában ült, a kezében teásbögre, a szeme alatt sötét karikák. – Hívtak a kórházból – mondtam neki halkan.

Anyám arca megkeményedett. – Ne menj oda, Anna. Nem érdemli meg.

– De hát mégiscsak az apám…

– Az apád húsz évig nem keresett téged! Amikor beteg voltál, amikor sírtál utána… Hol volt akkor? Most meg hirtelen fontos lettél neki?

Csend lett köztünk. Mindig is tudtam, hogy anyám mennyit szenvedett miatta. De bennem valami más is kavargott: kíváncsiság, harag, és valami halvány remény is talán.

Másnap reggel elindultam a kórházba. A folyosók ridegek voltak, mindenhol fertőtlenítőszag és siető nővérek. Az egyik szobában megláttam őt: öregnek tűnt, megtörtnek. Az arca beesett, a haja ősz.

– Anna… – suttogta.

Leültem mellé. Nem tudtam mit mondani. Csak néztem azt az embert, aki valaha az apám volt.

– Sajnálom… – kezdte el halkan. – Tudom, hogy mindent elrontottam.

– Miért mentél el? – kérdeztem kirobbanó dühvel. – Miért hagytál minket magunkra?

Könnyek gyűltek a szemébe. – Gyenge voltam. Féltem a felelősségtől… Azt hittem, majd jobb lesz nektek nélkülem.

Felnevettem keserűen. – Jobb lett volna, ha legalább néha felhívsz! Ha láttad volna, mennyit sírtam miattad!

Hallgatott. Csak nézett rám bűnbánóan.

– Most mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül.

– Csak annyit… hogy bocsáss meg nekem… hogy ne haraggal menjek el innen…

Hazamentem aznap este és egész éjjel nem aludtam. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Nem érdemli meg.” De vajon tényleg így van? Ha most meghal, úgy akarom-e emlékezni rá, mint arra az emberre, aki csak fájdalmat okozott nekünk? Vagy képes vagyok megbocsátani neki?

Másnap reggel Peti hívott fel. – Hallottam apáról… Mit fogsz csinálni?

– Nem tudom – mondtam őszintén.

– Én nem akarom látni – felelte dühösen. – Nekem ő már nem létezik.

A családunk darabokra hullott húsz évvel ezelőtt, és most újra felszakadt minden seb. A fiam is kérdezgetni kezdett: – Nekem is lesz olyan apám, aki elmegy?

Összeszorult a szívem. Megígértem neki: – Soha nem hagylak el.

Végül visszamentem a kórházba. Leültem apám ágya mellé és megfogtam a kezét.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e teljesen megbocsátani neked – mondtam neki őszintén –, de nem akarom gyűlölettel élni az életemet.

Elmosolyodott halványan. – Köszönöm…

Az utolsó napjait már együtt töltöttük. Mesélt nekem régi történeteket, próbált pótolni valamit abból, amit elvesztettünk. De tudtam: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen.

Amikor végleg elment, ott ültem az ágya mellett és azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem? Megbocsátani annak, aki elhagyott minket… lehet ezt igazán?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani valaha egy ilyen árulást? Vagy vannak határok, amiket sosem lehet átlépni?