Amikor elmentem Németországba: Egy anya vallomása az elveszett évekről és kimondatlan szavakról

– Miért nem voltál ott, amikor először jött meg? – kérdezte Dóra, hangja remegett a haragtól és a fájdalomtól. A konyhaasztalnál ültünk, a régi lakásban, ahol minden tárgy emlékeket hordozott. A kávé kihűlt a bögrében, én pedig csak néztem a lányomat, akit annyira szerettem, de akitől annyira eltávolodtam.

A nevem Katalin. Egy kisvárosban nőttem fel Békés megyében, ahol mindenki ismerte egymást, és ahol a szegénység nem szégyen volt, hanem mindennapi valóság. Dóra apja, Gábor, már rég elhagyott minket – egy másik asszony miatt ment el, amikor Dóra még csak kilenc volt. Onnantól kezdve minden felelősség rám szakadt: a számlák, az iskolai papírok, a vacsora, a betegségek. És persze az állandó félelem: mi lesz velünk holnap?

Amikor Dóra tizenkét lett, már hónapok óta csak krumplit ettünk. Az iskolában csúfolták a ruhái miatt. Egy este sírva jött haza: „Anya, miért nincs nekem új cipőm?” Akkor döntöttem el: elmegyek Németországba dolgozni. Egy barátnőm már kint volt Augsburgban, ígérte, segít munkát találni. Aznap éjjel nem aludtam. Néztem Dórát, ahogy alszik – olyan kicsi volt még, de már annyi mindent megélt.

Anyám vállalta, hogy vigyáz rá. „Kati, menned kell – mondta –, különben sosem lesz jobb.” De amikor eljött az indulás napja, Dóra nem szólt hozzám. Csak állt az ajtóban, szorította a plüssmaciját. „Mikor jössz vissza?” – kérdezte halkan. „Hamarosan” – hazudtam.

Az első hónapok Németországban pokoliak voltak. Egy idős házaspárnál takarítottam reggeltől estig. A fizetés nagy részét hazaküldtem – abból lett új cipő, tankönyv, néha egy kis csoki is. De minden este sírtam a szálláson. Hiányzott Dóra illata, nevetése, még a hisztije is.

A telefonhívások egyre ritkábbak lettek. „Anya, jól vagyok” – mondta mindig gyorsan. Éreztem a távolságot a hangjában. Karácsonykor hazamentem – de már nem voltam otthonos a saját lakásomban. Dóra felnőttebb lett, mint hittem. „Nem kell segítened” – mondta ridegen, amikor megpróbáltam megfésülni a haját.

Évek teltek el így. Néha úgy éreztem, mintha két életet élnék: az egyikben pénzt keresek egy idegen országban; a másikban egyre inkább idegenné válok a saját lányom számára.

Amikor Dóra tizennyolc lett, visszaköltöztem végleg Magyarországra. Azt hittem, majd minden jóra fordul – de csak nőtt köztünk a fal. Egyik este veszekedtünk:
– Te választottad azt az életet! – kiabálta Dóra. – Nekem nem volt választásom!
– Érted mentem el! – zokogtam.
– De nélkülem!

Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat. Hányszor próbáltam elmagyarázni neki: nem volt más lehetőségem? Hogy minden fillérért megszenvedtem? Hogy minden nap hiányzott? De ezek csak szavak – és vannak sebek, amiket nem gyógyítanak be.

Most itt ülünk egymással szemben. Dóra huszonöt éves, erős és okos nő lett belőle – de a szemében még mindig ott van az a kislány, aki azt kérdezi: „Miért hagytál el?”

– Anya – szólal meg halkan –, tudod, mennyire fájt?
– Tudom – suttogom –, és bárcsak visszacsinálhatnám.

Néha azon gondolkodom: ha maradok, talán együtt lettünk volna boldogtalanok – de legalább együtt. Vajon lehet-e valaha megbocsátani azt, amit egy anya a túlélésért tesz? Vajon van-e út vissza egymáshoz azok után, hogy mindent elveszítettünk?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani az ilyen döntéseket? Vagy örökre ott maradnak köztünk a kimondatlan szavak?