Új fejezet: Hogyan változtatta meg az anyósom beköltözése a családom életét

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy én szoktam! – csattant fel Ilona néni, miközben a rántott hús bundáját vizslatta. A kezem remegett, ahogy a forró olajba engedtem a következő szeletet. Mióta anyósom hozzánk költözött a csípőműtétje után, minden nap egy újabb vizsga volt. A férjem, Gábor csak csendben ült az asztalnál, és úgy tett, mintha elmerülne a hírekben, de láttam rajta, hogy ő is feszeng.

Az első hetek maga volt a pokol. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a levest, hogyan teregetem ki a ruhákat, sőt, még azt is megjegyezte, hogy a gyerekek túl sokat ülnek a számítógép előtt. – Az én időmben ilyet nem lehetett! – mondta naponta többször is, mintha ezzel visszahozhatná az elveszett éveket.

Én pedig egyre fáradtabb lettem. Munka után rohantam haza, hogy mindent rendben találjon. A gyerekek, Zsófi és Marci, eleinte örültek a nagyinak, de hamar rájöttek, hogy Ilona néni nem az a fajta nagymama, aki mesét olvas és sütit süt. Inkább parancsolgatott és rendre utasított mindenkit.

Egy este Gáborral összevesztünk. – Nem bírom tovább! – fakadtam ki. – Miért kell mindig nekem alkalmazkodnom? Miért nem mondod meg neki, hogy hagyjon már békén?

Gábor csak sóhajtott. – Ő az anyám. Most szüksége van ránk. Próbálj meg türelmesebb lenni.

A könnyeim potyogtak. – És velem mi lesz? Ki lesz türelmes velem?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Mindig azt hittem, ha segítek másokon, visszakapom valahogy. De most csak azt éreztem, hogy mindenki elvár tőlem valamit, de senki sem kérdezi meg, hogy vagyok.

A fordulópont egy szombat reggelen jött el. Ilona néni a konyhában ült, és csendben sírdogált. Először azt hittem, csak megint valami nem tetszik neki, de amikor közelebb mentem, láttam az arcán az igazi fájdalmat.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.

– Semmi… csak… – törölgette a szemét. – Olyan nehéz ez nekem is. Mindig én voltam az erős. Most meg itt ülök, és még egyedül sem tudok felállni.

Akkor először láttam benne nem az anyóst, hanem egy idősödő nőt, aki fél attól, hogy elveszíti az önállóságát. Leültem mellé.

– Tudom, hogy nem könnyű… nekem sem az – mondtam őszintén. – De próbáljunk meg segíteni egymásnak.

Attól a naptól kezdve valami megváltozott köztünk. Persze nem lettünk rögtön legjobb barátnők. Voltak még viták: egyszer például összevesztünk azon, hogy ki hogyan hajtogatja a törölközőt. De már nem volt bennem annyi harag.

Egyik este Ilona néni odahívta magához Zsófit.

– Gyere csak ide! Mesélj nekem az iskoláról!

Zsófi először vonakodott, de aztán leült mellé. Hallgattam őket a konyhából: Ilona néni először csak kérdezgetett, aztán mesélni kezdett a saját gyerekkoráról. Zsófi nevetett valamin, amit mondott.

Akkor értettem meg: Ilona néni nem akar rosszat. Csak fél attól, hogy már nincs rá szükség.

A legnehezebb pillanat mégis akkor jött el, amikor Gáborral újra összevesztünk.

– Miért nem látod be, hogy ez így nem mehet tovább? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Mit akarsz? Hogy küldjem el az anyámat? – kiabált vissza.

– Nem! Csak azt akarom, hogy lásd: én is itt vagyok! Én is számítok!

Aznap este Ilona néni bejött hozzám a szobába.

– Hallottam… ne haragudj miattam – mondta halkan.

– Nem haragszom… csak fáradt vagyok – suttogtam.

Leült mellém az ágyra.

– Tudod… amikor fiatal voltam, mindig azt hittem, ha mindent kézben tartok, akkor szeretnek majd. De most már látom: néha el kell engedni a dolgokat…

Megfogta a kezemet. Először furcsa volt ez az érintés, de jólesett.

Azóta próbálunk jobban odafigyelni egymásra. Ilona néni néha még mindig beleszól mindenbe, de már tudom: ez az ő szeretetnyelve. Gábor is többet segít otthon, és végre újra tudunk nevetni együtt vacsora közben.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány család él át hasonlót Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek két generáció között?

Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt szeretet és önfeladás között?