Amikor Zoltán gyerekei megtudták, hogy összeköltöztünk: Most már nincs nyugtunk

– Mária, te tényleg azt hiszed, hogy anyám helyére léphetsz? – csattant fel Dóra, Zoltán legidősebb lánya, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés. Zoltán mellettem ült a kanapén, szorosan fogta a kezem, de éreztem, hogy az ő tenyerében is izzadtság gyűlik.

Nem tudtam megszólalni. A szavak valahol a torkomban rekedtek. Csak néztem Dórát és a testvérét, Gábort, akik szinte egyszerre érkeztek hozzánk aznap délután, miután megtudták, hogy összeköltöztünk. A hír valahogy gyorsabban terjedt a családban, mint ahogy mi felkészülhettünk volna rá.

– Nem akarok senki helyére lépni – mondtam végül halkan. – Csak szeretném, ha mindannyian békében lehetnénk.

Dóra felnevetett, de abban semmi öröm nem volt. – Béke? Azt hiszed, anyánk halála után csak úgy jössz és minden rendben lesz? Hogy apánk újra boldog lehet? És mi? Mi hol vagyunk ebben?

Zoltán ekkor végre megszólalt: – Dóra, Gábor, kérlek… Mária nem akar rosszat. Én döntöttem így. Szeretem őt.

Azt hittem, ezek a szavak majd megnyugtatják őket. De csak olajat öntött a tűzre. Gábor felpattant a fotelból.

– Ez undorító! – kiáltotta. – Anyánk alig egy éve ment el! És te máris…

Nem tudtam tovább hallgatni. Felálltam és kimentem a konyhába. Ott álltam a mosogató előtt, néztem ki az ablakon a szürke februári délutánba. A kertben még ott voltak az őszi levelek maradványai. Az én életem is ilyen volt most: tele el nem takarított fájdalommal.

Amikor Zoltán utánam jött, csak annyit mondott: – Sajnálom.

– Nem a te hibád – suttogtam. – De nem tudom, hogy bírom-e ezt sokáig.

Aznap este csendben vacsoráztunk. A gyerekek elmentek, de a szavaik itt maradtak velünk. Zoltán próbált beszélgetni velem, de én csak bámultam a tányéromat. Vajon tényleg hibáztam? Túl gyorsan történt minden? Túl sokat vártam el?

Az elkövetkező hetekben minden nap újabb harc volt. Dóra rendszeresen hívta Zoltánt telefonon, és mindig akkor, amikor együtt voltunk. Gábor egyszerűen nem jött többet hozzánk. A családi ünnepek rémálommá váltak: karácsonykor Dóra bejelentette, hogy idén inkább az anyai nagyszülőknél lesznek.

Egyik este Zoltán fáradtan ült le mellém.

– Mária, én nem akarom elveszíteni őket… de téged sem.

– Én sem akarom, hogy választanod kelljen – mondtam halkan.

De mindketten tudtuk: valahol választani kell. Vagy legalábbis úgy tűnt.

Egyik reggel Dóra váratlanul beállított hozzánk. Nem szólt előre. Csak ott állt az ajtóban, karikás szemekkel.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Zoltán dolgozni ment már. Dóra sokáig hallgatott.

– Tudod… – kezdte végül –, anyám mindig azt mondta, hogy apám sosem fog más nőt szeretni rajta kívül. És most itt vagy te…

Nem tudtam mit mondani erre. Csak néztem őt.

– Félek attól, hogy elveszítem apámat is – suttogta végül.

Akkor értettem meg igazán: nem rólam szólt ez az egész. Hanem arról a félelemről, amit mindannyian érzünk, amikor valami végleg megváltozik az életünkben.

– Nem akarom elvenni tőled az apádat – mondtam halkan. – Sőt… szeretném, ha mindannyian együtt tudnánk lenni valahogy.

Dóra bólintott, de láttam rajta: hosszú út áll még előttünk.

Azóta eltelt fél év. Még mindig vannak nehéz napok. Gábor továbbra sem jön hozzánk gyakran, de néha már felhívja az apját. Dóra néha átjön beszélgetni velem is. Nem vagyunk igazi család – még –, de talán egyszer majd azok leszünk.

Minden reggel ugyanaz a kérdés motoszkál bennem: Vajon jól döntöttem? Lehet-e boldogságot építeni mások fájdalmára? Vagy csak bátorság kell ahhoz, hogy kitartsunk egymás mellett?

Ti mit gondoltok? Megéri harcolni egy új családért akkor is, ha mindenki ellene van?