Az anyósom és a feleségem egyszerre szültek – két újszülött, két anya, egy kimerült férj: az én történetem

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltotta a feleségem, Eszter, miközben a kiságy mellett állt, karjában a síró kislányunkkal. Az anyósom, Ilona néni, a másik szobában ugyanígy ringatta a saját újszülöttjét, a kisfiát, akit a férjével, Lajossal közösen vártak hosszú évek után. A házban egyszerre két csecsemő sírt, két anya szenvedett, és én, Gábor, ott álltam a folyosón, a fejemet fogva, és azt kérdeztem magamtól: hogy keveredhettem ebbe a helyzetbe?

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Eszterrel végre eldöntöttük, hogy családot alapítunk. Fiatalon házasodtunk össze, rögtön az érettségi után, mindenki azt mondta, túl korai, de mi nem hallgattunk senkire. Szerettük egymást, legalábbis azt hittük. Az első évek szépek voltak, de aztán valami megváltozott. A mindennapok súlya, a pénzügyi gondok, a szüleink elvárásai – mindez lassan szétfeszítette a kapcsolatunkat.

Eszter anyja, Ilona néni, mindig is erős egyéniség volt. Amikor megtudta, hogy Eszter babát vár, ő is elhatározta, hogy újra anyává lesz, annak ellenére, hogy már ötvenen túl volt. A férje, Lajos bácsi, örült neki, de a család többi tagja csak a fejét csóválta. „Mit gondolnak ezek magukról?” – hallottam a nagynéném hangját a családi ebéden. „Két baba egyszerre? Ez kész őrület!”

Aztán eljött az a bizonyos éjszaka. Eszternél beindultak a fájások, és miközben a kórházba rohantunk, Ilona néni is jelezte, hogy mennie kell. Két szobában feküdtek, két külön orvos, két külön csapat, de én mindkettő mellett ott akartam lenni. Amikor hajnalban mindkét baba felsírt, azt hittem, ez valami csoda. Aztán rájöttem, hogy ez inkább egy végtelen maraton kezdete.

Hazatérés után Ilona néniék nálunk maradtak, mert az ő lakásukban éppen felújítás volt. A házunk, ami eddig csendes menedék volt, most egy állandó csatatérré változott. Eszter érzékeny lett, minden apróságon sírt vagy kiabált. Ilona néni viszont mindent jobban tudott. „Gábor, ne így fogd a babát!”, „Eszter, tejet kellene innod!”, „A pelenkát nem így kell cserélni!” – naponta százszor hallottam ezeket.

Egyik este, amikor mindkét baba egyszerre sírt, Eszter rám nézett könnyes szemmel:
– Miért nem segítesz többet? Látod, hogy nem bírom!
– Próbálok, de egyszerre két helyen nem tudok ott lenni! – válaszoltam kétségbeesetten.
Ilona néni közben bejött a szobába:
– Gábor, most az én fiam sír! Nem tudnál egy kicsit vele foglalkozni?

A fejem zsongott. A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítettem, hiszen éjszakánként alig aludtam. A főnököm, Zsolt, már többször behívott beszélgetésre:
– Gábor, mi van veled? Régen te voltál a legmegbízhatóbb emberem.
– Sajnálom, Zsolt, otthon most minden a feje tetejére állt.

A családi ebédek is egyre feszültebbek lettek. Az én anyám, Marika néni, nem bírta szó nélkül hagyni Ilona néni minden megjegyzését:
– Hagyja már Esztert nevelni a saját gyerekét! – szólt rá egyszer.
Ilona néni persze nem hagyta annyiban:
– Ha maga tudná, mennyi mindent elrontott annak idején!

A feszültség csak nőtt. Eszterrel egyre többet veszekedtünk. Egyik este, amikor végre mindkét baba elaludt, leült mellém a kanapéra.
– Gábor, szerinted mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Néha úgy érzem, hogy elveszítelek.
– Én is így érzem. De nem akarom feladni.

Aztán jött a fordulat. Egyik reggel Ilona néni bejelentette, hogy a lakásuk végre elkészült, és költöznek. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet: most már tényleg csak mi vagyunk Eszterrel és a babánkkal. Vajon képesek leszünk helytállni? Vagy már túl késő?

Azóta eltelt pár hét. A ház újra csendesebb lett, de a kapcsolatunkban ott maradtak a repedések. Néha azon gondolkodom, hogy ha visszamehetnék az időben, másképp csinálnék-e bármit is. De aztán ránézek a kislányomra, és tudom: érte mindent megér.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni ennyi feszültség után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?