Két arc, egy igazság: Amikor a gyerekeim színe mindent megváltoztatott
– Hogy néznek ki ezek a gyerekek, Lilla? – kérdezte anyám, miközben remegő kézzel simogatta Dóra arcát. Ádám már az első pillanattól kezdve világos bőrű volt, szőke hajjal, míg Dóra sötétebb bőrrel és göndör fekete hajjal született. A szülőszobában dermedt csend lett, amikor először meglátták őket. A nővér csak annyit mondott: – Ilyet még nem láttam.
A férjem, Gábor arca elfehéredett. Nem szólt semmit, csak nézett rám, mintha idegen lennék. Az orvos próbált magyarázatot adni: – Néha előfordul genetikai variáció… De a tekintetekben ott volt a kétely.
A hír gyorsan terjedt a faluban. Másnap reggel már a boltban is suttogtak rólam: – Hallottad? Lilla ikrei… Az egyik olyan, mint egy cigánygyerek! – mondta Irén néni a kasszánál. A barátnőm, Zsófi próbált vigasztalni: – Ne törődj velük! De én tudtam, hogy innentől semmi sem lesz ugyanaz.
Otthon Gábor némán ült az asztalnál. – Mondd el az igazat, Lilla! – törte meg végül a csendet. – Ki az apja Dórának?
A szívem összeszorult. – Gábor, esküszöm, soha nem csaltalak meg! Ezek a gyerekek mindkettőnkéi!
De ő csak rázta a fejét. – Ezt nem lehet megmagyarázni. Az egész falu rajtunk nevet!
Az anyósom is eljött. – Lilla, én mindig jószívű voltam hozzád, de ezt nem tudom elfogadni. Hogy fogják ezek a gyerekek kinézni az iskolában? Mit mondunk majd az embereknek?
Éjszakánként sírva keltem fel Dórához. Néztem az arcát, és csak azt kérdeztem magamtól: miért pont velünk történt ez? Ádámot mindenki dicsérte: – Milyen szép kisfiú! Dórára viszont csak pillantások jutottak, vagy suttogások: – Biztos nem Gáboré.
Egy nap Gábor összepakolta a táskáját. – Elmegyek pár napra apámhoz. Gondolkodnom kell.
Ott maradtam két újszülöttel, egyedül, miközben mindenki hátat fordított nekem. Az anyám is csak annyit mondott: – Lilla, lehet, hogy jobb lenne, ha elköltöznél Pestre. Ott senki nem ismer.
De én nem akartam menekülni. Ezek az én gyerekeim! Nem hagyhatom, hogy egy falu előítéletei miatt szégyenkeznem kelljen.
Egy este Zsófi átjött hozzám. – Tudod, mit kéne tenned? DNS-tesztet csináltatni. Akkor mindenki befogja a száját.
Sokáig gondolkodtam rajta. Végül elmentem a városi kórházba. A nővér kedves volt: – Ne aggódjon, ilyet már láttunk. Magyarországon is előfordulhat mozaicizmus vagy rejtett gén.
A teszt eredménye két hét múlva jött meg: mindkét gyerek Gáboré.
Amikor megmutattam Gábornak a papírt, csak ült némán. – Sajnálom – mondta végül halkan –, de annyira féltem attól, hogy nevetségessé válok.
Az anyósom is eljött bocsánatot kérni. – Nem tudtam elképzelni… De most már látom, hogy Dóra is hozzánk tartozik.
A falu azonban nem felejtett könnyen. Az iskolában Dórát csúfolták: – Fekete bárány! Ádámot viszont mindenki szerette.
Egy nap Dóra sírva jött haza: – Anya, miért vagyok más? Miért mondják rám, hogy nem vagyok idevaló?
Leültem mellé az ágyra és átöleltem. – Az emberek félnek attól, amit nem értenek. De te különleges vagy, Dóra! És én mindig büszke leszek rád.
Az évek múltak, de a sebek lassan gyógyultak csak be. Gáborral újra közelebb kerültünk egymáshoz, de sosem lett már minden olyan egyszerű, mint régen.
Most itt ülök este a konyhában, nézem az alvó gyerekeimet és azon gondolkodom: vajon valaha képes lesz ez a falu elfogadni azt, ami más? Vagy örökké harcolnunk kell majd az igazságért?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanítani egy egész közösséget arra, hogy ne féljen attól, ami ismeretlen?”