Az esküvő után rájöttem, hogy anyuci fiához mentem hozzá: Hogyan harcoltam a saját hangomért
– Miért nem szóltál, hogy a pörköltbe túl sok sót tettem? – csattant fel Margit néni, miközben a vasárnapi ebédnél ültem a férjem, Gábor mellett. A kanalam megállt a levegőben. A családi asztalnál mindenki rám nézett, mintha én lennék a hibás azért, hogy az anyósom túlsózta az ételt. – Nem akartam megbántani – motyogtam, de a hangom elhalt a terítő mintájában.
Ez volt az első vasárnap az esküvőnk után. Azt hittem, innentől kezdve Gáborral közös életet kezdünk, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Margit néni árnyéka mindenhová követ minket. Minden döntésünkbe beleszólt: mit főzzek vacsorára, hová menjünk hétvégén, sőt még azt is megmondta, milyen színű függönyt vegyünk a nappaliba. Gábor pedig… ő csak mosolygott, és azt mondta: „Anyám csak segíteni akar.”
Egyik este, amikor már harmadszor csörgött Margit néni telefonja, Gábor felvette és hosszasan beszélgettek. Én közben a konyhában álltam, és próbáltam elfojtani a könnyeimet. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. Amikor végre letette a telefont, odajött hozzám.
– Ne haragudj, de anyám aggódik értünk. Szerinte túl sokat dolgozol, és nem figyelsz eléggé rám.
– És te mit gondolsz? – kérdeztem halkan.
– Hát… lehet benne valami – mondta vállat vonva.
Akkor éreztem először igazán, hogy elveszítem önmagam. Az én véleményem mintha semmit sem számított volna. Margit néni szavai lassan beszivárogtak a mindennapjainkba: „A férfiaknak meleg vacsora kell”, „Egy asszonynak tudnia kell alkalmazkodni”, „A család összetartása a nő dolga.”
A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. Kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.
– Jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában.
– Csak… otthon minden bonyolult – sóhajtottam.
– Az anyósod? – kérdezte együttérzően.
Bólintottam. Zsuzsa csak annyit mondott: „Ne hagyd, hogy elvegyék az életed.”
Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. De hogyan mondhattam volna el Gábornak, hogy úgy érzem magam, mint egy báb Margit néni kezében? Hogy minden döntésünket ő hozza meg helyettünk?
Egy este aztán betelt a pohár. Margit néni váratlanul beállított hozzánk egy nagy fazék húslevessel és egy csokor frissen mosott függönnyel.
– Ezek jobban illenek ide – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Margit néni, köszönjük, de már választottunk függönyt – próbáltam udvariasan tiltakozni.
– Ugyan már, drágám! Egy fiatalasszony még nem tudhat mindent – legyintett.
Gábor csak állt mellettem némán. Éreztem, ahogy forr bennem a düh és a tehetetlenség.
Aznap este nem bírtam tovább.
– Gábor, beszélnünk kell – mondtam remegő hangon.
– Most mi bajod van? Anyám csak segíteni akar!
– De én nem kértem a segítségét! Nem akarok mindenben az ő szabályai szerint élni! Ez a mi életünk! – kiáltottam könnyek között.
Gábor döbbenten nézett rám.
– Nem értem, miért vagy ilyen hálátlan…
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hálátlan? Vagy csak túl régóta hagytam, hogy mások irányítsák az életem?
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam anyukámat.
– Kislányom, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ha most nem állsz ki magadért, később még nehezebb lesz.
Ez adta meg az utolsó lökést. Este leültem Gáborral beszélgetni. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj, hogy sosem áll mellém; mennyire elveszettnek érzem magam ebben a háromszögben; mennyire szeretném végre a saját életemet élni.
Hosszú csend következett. Végül Gábor megszólalt:
– Nem akarom elveszíteni anyámat… de téged sem.
– Akkor döntenünk kell: vagy együtt hozzuk meg a döntéseinket, vagy mindig valaki más fogja helyettünk – mondtam halkan.
Nem volt könnyű út. Margit néni továbbra is próbált beleszólni mindenbe, de Gábor lassan megtanulta meghúzni a határokat. Én pedig megtanultam kiállni magamért – még ha néha remegő hangon is.
Most már tudom: ha nem harcolok a saját hangomért, senki más nem fogja megtenni helyettem. Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat vendégnek a saját életükben?