Árnyak a családi asztalnál: Egy anya vallomása a Zöldhalomból

– Nem így kell azt a gyereket fürdetni, Kati! – csattant fel Ilona néni, miközben a fürdőszoba ajtajában állt, karba tett kézzel. A víz már majdnem kihűlt, Zsófi sírt, én pedig úgy éreztem, mindjárt összeroppanok.

– Anyuka, kérem, hagyja most… – próbáltam halkan, de a hangom remegett. A férjem, Gábor a konyhában matatott, mintha nem hallaná a feszültséget. Pedig minden este ilyen volt, mióta hazahoztuk Zsófit a kórházból. Ilona néni beköltözött hozzánk Zöldhalomban, hogy „segítsen”, de inkább úgy éreztem, mintha minden mozdulatomat ellenőrizné.

A faluban mindenki mindent tudott. A szomszéd Marika néni már az első héten megsúgta: „Kati, vigyázz az anyóssal! Nála mindig az övé az utolsó szó.” De én hittem abban, hogy majd összeszokunk. Hiszen család vagyunk. Vagy legalábbis annak kellene lennünk.

Egyik este, amikor Gábor végre elment sörözni a barátaival, Ilona néni leült mellém a nappaliban. Zsófi éppen elaludt.

– Kati, beszélnünk kell – kezdte halkan. – Nem gondolod, hogy túl fiatal vagy még ehhez az egészhez? Egy gyerekhez? Gábor is mondta már nekem, hogy aggódik érted.

A szívem összeszorult. Gábor sosem mondott ilyet nekem. Vagy csak nem volt bátorsága? Ilona néni szavai úgy martak belém, mint a hideg őszi szél.

– Szeretem a fiamat és az unokámat is – folytatta –, de látom rajtad, hogy nem vagy boldog. Talán jobb lenne, ha egy időre visszamennél az anyádhoz Budapestre. Itt majd én gondoskodom Zsófiról.

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon. Hát ennyit értem? Hogy egyetlen rossz mozdulat miatt máris elvennék tőlem a gyerekemet?

Másnap reggel Gábor kerülte a tekintetemet. Próbáltam beszélni vele, de csak annyit mondott:

– Anyám csak jót akar. Ne vedd magadra.

De hogyan ne vegyem magamra? Hiszen minden nap azt éreztem, hogy idegen vagyok a saját otthonomban. Az anyósom főzött, mosott ránk, még Zsófit is ő altatta el legtöbbször. Én pedig egyre inkább háttérbe szorultam.

Egyik délután Marika néni átjött egy tál süteménnyel.

– Kati, ne hagyd magad! – súgta oda nekem a konyhában. – Az anyósod mindig ilyen volt. De te vagy az anyja annak a kislánynak! Ne engedd ki a kezedből!

Aznap este eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral. Amikor Zsófi már aludt, leültem mellé a kanapéra.

– Gábor, én ezt így nem bírom tovább – kezdtem remegő hangon. – Úgy érzem, elveszítem a lányomat… és téged is.

Gábor először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Anyám tényleg csak segíteni akar… De látom rajtad, hogy szenvedsz. Mit akarsz tenni?

– Azt akarom, hogy mi neveljük fel Zsófit – mondtam ki végre. – Hogy ne legyen mindenben benne az anyád keze. Hogy legyen saját életünk!

Másnap reggel Gábor beszélt Ilona nénivel. Hallottam kintről a hangjukat:

– Anya, mostantól Kati dönt Zsófiról. Segíthetsz, de nem te neveled fel őt!

Ilona néni arca megkeményedett. Délután összepakolta a holmiját és hazament a falu másik végébe. Napokig nem szólt hozzánk.

A falu persze rögtön tele lett pletykákkal: „Kati elüldözte az anyóst!” „Gábor már nem szereti az anyját!” Mindenki tudni vélte az igazságot.

Az első napokban furcsa volt a csend. Hiányzott is valahol Ilona néni jelenléte – hiszen annyi mindent csinált helyettem –, de végre újra én altattam el Zsófit, én főztem Gábornak vacsorát.

Egy este azonban kopogtak az ajtón. Ilona néni állt ott.

– Kati… – kezdte halkan –, talán túl messzire mentem. Féltettem a fiamat és az unokámat is… De most látom, hogy te is szereted őket.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Azóta lassan javul a helyzet. Néha még mindig érzem Ilona néni tekintetét a hátamon, de már nem félek tőle. Tudom: én vagyok Zsófi anyja.

De vajon tényleg képes leszek valaha megbocsátani neki? És vajon Gábor megérti-e valaha igazán, min mentem keresztül? Ti mit tennétek a helyemben?