„Az én lányom már nem az enyém?” – Amikor az apai szív összetörik egy esküvő előtt
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Lilla! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A lányom, Lilla, ott állt velem szemben, a szeme sarkában könnyek csillogtak, de a hangja határozott volt.
– Apa, kérlek, értsd meg… – kezdte halkan. – Sándor is része az életemnek. Tizenkét éve mellettem van, és…
– De én vagyok az apád! – vágtam közbe, hangom elcsuklott. – Én voltam ott, amikor megszülettél, én tanítottalak biciklizni, én vittelek először iskolába. Most meg azt mondod, hogy nem én kísérlek az oltárhoz?
A csend fojtogató volt. Az ablakon túl a tavaszi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna utánozni. Lilla lehajtotta a fejét.
– Nem arról van szó, hogy nem szeretlek… csak… Sándor is fontos nekem. Anya boldog vele, és nekem is sokat jelentett az évek alatt.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még együtt voltunk Erikával, Lilla anyjával. Aztán jött a válás, a veszekedések, a rideg ügyvédi levelek. És utána Sándor – mindig udvarias, mindig türelmes –, aki lassan átvette a helyemet a családban.
– Szóval ezért dolgoztam annyit? Ezért vállaltam túlórákat, hogy mindened meglegyen? – kérdeztem keserűen.
Lilla sírni kezdett. – Apa, kérlek… ne tedd ezt még nehezebbé!
Felálltam az asztaltól. A kezem ökölbe szorult. – Ha Sándor ennyire fontos neked, akkor majd ő fizeti az esküvődet is! – mondtam dühösen.
A szavak kimondása után rögtön megbántam mindent. Láttam Lilla arcán a fájdalmat, ahogy elrohan a szobából. De nem tudtam visszavonni semmit.
Aznap este egyedül ültem a lakásomban. A régi családi fotókat nézegettem: Lilla első születésnapja, Lilla az óvodában, Lilla és én a Balatonon. Mindig azt hittem, hogy az apaság örök kötelék. Hogy bármi történik is köztem és Erika között, Lilla mindig az én lányom marad.
De most úgy éreztem magam, mint egy idegen.
Másnap Erika hívott fel. – Richard, beszélnünk kellene erről…
– Nincs miről beszélni – vágtam rá. – Ha Lilla így döntött, legyen úgy. De ne várjátok el tőlem, hogy mindezt mosolyogva nézzem végig.
– Tudod jól, mennyit jelentesz neki – mondta Erika csendesen. – Csak… próbálj meg nem haragudni rá.
– Nem haragszom rá – hazudtam –, csak csalódott vagyok.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Kollégám, Gábor odajött hozzám ebédszünetben.
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint akit fejbe vertek.
Elmeséltem neki mindent. Gábor csak hümmögött.
– Tudod, Richard… Az apaság nem arról szól, hogy ki fizeti az esküvőt vagy ki kíséri az oltárhoz. Hanem arról, hogy ott vagy mellette akkor is, amikor fáj.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak a büszkeségem sérült? Vagy valóban elvesztettem valamit? Az utcán fiatal párok sétáltak kéz a kézben; egy apuka biciklizni tanította a kisfiát a parkban. Megálltam egy pillanatra és néztem őket. Vajon Sándor is így tanította Lillát biciklizni? Vajon ő is ott volt minden fontos pillanatban?
Az esküvő napja közeledett. Egyre több rokon hívott fel: „Miért nem te kíséred Lillát az oltárhoz?” „Miért nem támogatod őket?” Mindenki véleményt formált – de senki sem érezte azt a fájdalmat, amit én.
Végül eljött a nagy nap. Meghívót kaptam ugyan, de nem volt kedvem elmenni. Aztán mégis ott találtam magam a templom előtt. Láttam Lillát fehér ruhában, ahogy Sándor karjába kapaszkodik. Az arca boldog volt – de amikor meglátott engem a tömegben, egy pillanatra megtorpant. A szemünk találkozott; abban a pillanatban minden haragom elszállt.
A szertartás után odajött hozzám.
– Apa… Köszönöm, hogy eljöttél.
– Mindig itt leszek neked – mondtam halkan.
Nem tudom, helyesen döntöttem-e. Talán önző voltam. Talán csak féltem attól, hogy végleg elveszítem őt.
De vajon lehet-e újraépíteni azt a hidat apa és lánya között? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?
Mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre nyomot hagy mindannyiunkban?