„Anyósomat ki kellett tennem a lakásavatón – de vajon én vagyok a hibás?”

– Hát ezt nem hiszem el, Zsófi! – csattant fel anyósom, amikor a vendégek előtt, a lakásavatón, végre kimondtam azt, amit hónapok óta fojtogattam magamban. – Hogy képzeled, hogy így beszélsz velem a saját lakásomban?

A pohár pezsgő megállt a kezemben, a szívem úgy vert, mintha futottam volna. A nappaliban csend lett, mindenki ránk nézett. Ott álltunk: én, huszonnyolc évesen, friss házasként, és ő, az anyósom, akitől azt hittem, támogatást kapok majd ebben az új életben. De nem így lett.

Minden akkor kezdődött, amikor Gáborral elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Mindketten vidékről jöttünk fel Budapestre tanulni, majd dolgozni. Az albérletek ára az egekben volt már akkor is, így felmerült: hol kezdjük közös életünket? Az én szüleim egy panelban éltek Zuglóban, két szobában, ahol már a húgom is alig fért el. Gábor anyja, Ilona néni viszont egy tágasabb, háromszobás lakásban lakott Újpesten. – Ez a lakás félig-meddig Gáboré is – mondta mindig. – Ha akarjátok, költözzetek ide.

Eleinte hálás voltam ezért. Úgy éreztem, szerencsések vagyunk: nem kell albérletre költeni, spórolhatunk a saját otthonra. Ilona néni kedvesnek tűnt, segítőkésznek. De már az első hónapban éreztem: ez nem lesz egyszerű.

– Zsófi, ne tedd oda azt a vázát! – szólt rám egyik este. – Az ott nem mutat jól. És kérlek, ne főzz annyi fokhagymát, Gábor gyerekkora óta utálja az illatát.

Próbáltam alkalmazkodni. De minden nap újabb szabályokat hozott: ne így pakoljam a hűtőt, ne hagyjam ott a cipőmet az előszobában, ne használjam a mosógépet este nyolc után. Gábor eleinte csak legyintett: – Anyám ilyen, majd megszokod.

De én nem szoktam meg. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Aztán jött a lakásavató.

Izgatottan készültem rá: meghívtuk a barátokat, a családot. Sütöttem pogácsát, főztem lecsót – Gábor kedvencét –, feldíszítettem a nappalit. Ilona néni már reggel ott sürgött-forgott körülöttem.

– Ezt a terítőt inkább ne tedd ki – mondta. – Az én nagymamámtól van, csak különleges alkalmakra vesszük elő.

– De hát ez most különleges alkalom – próbáltam mosolyogni.

– Majd én eldöntöm, mi számít annak – vágta rá.

A vendégek érkeztek, mindenki jókedvű volt. Aztán Ilona néni egyszer csak megállt a nappali közepén egy pohár borral a kezében:

– Szeretném mindenkinek elmondani – kezdte fennhangon –, hogy ez a lakás mindig is az én tulajdonom marad! Gábor és Zsófi csak vendégek itt. Remélem, vigyáznak rá úgy, ahogy én tettem eddig.

A levegő megfagyott. Láttam Gábor arcán is a döbbenetet. Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Valami bennem eltört.

– Ilona néni – mondtam remegő hangon –, ha mi itt csak vendégek vagyunk, akkor talán jobb lenne, ha most elmenne. Ez most a mi ünnepünk.

A szoba elnémult. Ilona néni arca elvörösödött.

– Hogy mersz így beszélni velem? – suttogta dühösen.

– Úgy érzem magam itt hónapok óta, mintha minden mozdulatomért bocsánatot kellene kérnem – folytattam halkan. – Nem tudok így élni.

Gábor odalépett mellém.

– Anya… talán tényleg jobb lenne most menned – mondta halkan.

Ilona néni szó nélkül felkapta a kabátját és kiviharzott az ajtón. A vendégek zavartan néztek össze; valaki próbált viccelődni, de mindenki érezte: valami végleg megváltozott.

Az este hátralévő részében próbáltam mosolyogni, de belül sírtam. Vajon túl messzire mentem? Megbántottam azt az asszonyt, aki segített nekünk? Vagy végre kiálltam magamért?

Azóta sem beszélünk Ilona nénivel. Gábor próbálja rendezni a helyzetet, de érzem rajta is: csalódott az anyjában és bennem is.

Sokszor visszagondolok arra az estére. Vajon máshogy kellett volna csinálnom? Vagy tényleg csak akkor lehet boldog egy házasság, ha végre kiállunk magunkért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sértést? Vagy vannak helyzetek, amikor muszáj határt húzni?