A nyár, ami mindent megváltoztatott: Egy balatoni családi nyaralás, ahol végre kiálltam magamért
– Miért nem tudsz soha időben indulni, Zsófi? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a bőröndömet próbáltam becipzározni a folyosón. A gyomrom összeszorult, ahogy a hangja visszhangzott a panelház lépcsőházában. Már megint kezdődik, gondoltam. Tavaly is így indult minden, és végül sírva jöttünk haza a Balatonról.
– Anya, kérlek, ne most kezdjük – próbált közvetíteni a férjem, Gábor, de Ilona néni csak legyintett.
– Ha mindenki ilyen lassú lenne, sosem érnénk le Siófokra! – mondta, és már tolta is ki a bőröndöt az ajtón.
Az autóban csend volt. A gyerekek, Marci és Lili, hátul ültek, fülhallgatóval a fejükön. Gábor a kormányt szorította, én pedig az ablakon bámultam kifelé. Azt hittem, idén más lesz. Megfogadtam magamnak: ha újra rám szakad minden házimunka és szervezés, kiállok magamért. De ahogy közeledtünk a Balatonhoz, egyre inkább elbizonytalanodtam.
A nyaralóban minden a megszokott rendben ment. Ilona néni már az első este kiosztotta a feladatokat.
– Zsófi, te főzöl holnap, ugye? A gyerekek szeretik a te lecsódat – mondta úgy, mintha nem is lenne választásom.
– Persze – feleltem halkan, de belül fortyogtam.
Másnap reggel korán keltem. A konyhában állva hallottam, ahogy Ilona néni Gáborral beszélget a teraszon.
– Nem értem, miért ilyen fáradt mindig Zsófi. Régen az én időmben egy asszony nem panaszkodott ennyit – mondta.
Gábor csak hümmögött. Tudtam, hogy nem akar konfliktust. De én egyre inkább úgy éreztem, hogy megfulladok ebben a szerepben.
A harmadik napon robbant a bomba. Ebéd után Ilona néni odajött hozzám.
– Zsófi, elfelejtetted kiteregetni a törölközőket. Mindig mindent nekem kell csinálni! – szólt rám élesen.
Ekkor valami eltört bennem.
– Ilona néni, elég volt! – mondtam remegő hangon. – Nem vagyok cseléd. Én is pihenni jöttem ide. Ha nem tudunk együttműködni, akkor inkább hazamegyek a gyerekekkel.
A szoba elcsendesedett. Gábor döbbenten nézett rám, Ilona néni arca vörös lett.
– Hogy beszélsz velem? – kérdezte sértetten.
– Úgy beszélek, ahogy már rég kellett volna – feleltem. – Évek óta próbálok megfelelni mindenkinek, de sosem elég. Mostantól szeretném, ha mindenki kivenné a részét a munkából.
A gyerekek is előbújtak a szobából. Marci odajött hozzám és megszorította a kezem.
– Anya, ne sírj – suttogta.
Ilona néni percekig némán ült. Végül felállt és kiment a kertbe. Gábor odalépett hozzám.
– Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted hamarabb – mondta halkan.
Aznap délután csend volt a házban. Mindenki gondolkodott. Este Ilona néni visszajött és leült mellém.
– Talán igazad van – mondta fáradtan. – Nekem sem könnyű elengedni a régi szokásokat. De próbáljuk meg együtt…
Aznap este először éreztem azt, hogy tényleg család vagyunk – nem csak egy szereposztásban vergődő társulat. A következő napokban mindenki kivette a részét: Gábor főzött paprikás krumplit, Ilona néni mesét olvasott a gyerekeknek, én pedig végre úszhattam egyet hajnalban a Balatonban.
A nyaralás végére valami megváltozott bennünk. Nem lettünk tökéletes család – de megtanultunk beszélni egymással. És én végre megtanultam kiállni magamért.
Néha azon gondolkodom: miért olyan nehéz kimondani azt, ami bánt? Miért félünk attól, hogy megbántjuk azt is, aki minket bánt? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?