A lányom már nem az enyém: Egy anya vallomása arról, hogyan veszítette el gyermekét egy mérgező szerelem miatt
– Anna, kérlek, legalább ma este gyere haza! – könyörögtem a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a férjem, Gábor némán bámulta a hideg vacsorát. A hangom remegett, de Anna csak sóhajtott a vonal másik végén.
– Anya, ne kezdjük megint. Vlad nem érzi jól magát, és nem akarom egyedül hagyni – mondta fásultan. Aztán letette. Ennyi volt. Egyetlen mondat, és máris vége lett minden reményemnek, hogy ma este együtt lesz a család.
Az egész lakásban csend honolt. Gábor szeme sarkában könny csillant, de nem szólt semmit. Az asztalon ott állt Anna kedvenc tortája, amit egész délután sütöttem. Azt hittem, ha legalább a kedvencét készítem el, talán eljön. De nem jött.
Anna mindig is érzékeny lány volt. Gyerekkorában is hozzám bújt, ha félt vagy szomorú volt. Együtt nevettünk a régi magyar filmeken, együtt főztünk vasárnaponként. De amióta Vlad belépett az életébe, minden megváltozott. Először csak ritkábban jött haza, aztán már csak telefonon beszéltünk, végül pedig már azt sem.
Vladot sosem kedveltem igazán. Udvarias volt ugyan, de valami mindig zavart benne. Túl sokat kérdezett Annáról, túl gyakran szólt bele abba, mit vegyen fel vagy kivel találkozzon. Anna eleinte tiltakozott ellene, de aztán mintha megtört volna benne valami.
Egyik este, amikor Anna még itthon lakott, hallottam, ahogy sír a szobájában. Bekopogtam.
– Kicsim, mi baj van? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte gyorsan, de a hangja elárulta az igazságot.
– Ugye nem bántott Vlad? – kérdeztem óvatosan.
– Nem! Csak… csak veszekedtünk – mondta, és hátat fordított nekem.
Akkor még reménykedtem, hogy csak egy rossz időszakuk van. De aztán Anna egyre inkább eltávolodott tőlünk. Amikor bejelentette, hogy hozzá akar menni Vladhoz, Gáborral próbáltuk lebeszélni róla.
– Anna, biztos vagy ebben? – kérdezte Gábor aggódva.
– Igen! Szeretem őt! – vágta rá Anna dacosan.
Az esküvő után minden rosszabb lett. Vlad mindent irányított: mit főzzön Anna vacsorára, mikor menjen fodrászhoz, kivel találkozhat. Egyre ritkábban jött haza. Ha mégis eljött hozzánk, Vlad mindig ott volt vele – és sosem engedte egyedül beszélni velünk.
Egy alkalommal megpróbáltam négyszemközt beszélni Annával a bolt előtt.
– Anna, kérlek… ha baj van otthon, mondd el nekem! – fogtam meg a kezét.
– Nincs semmi baj! – felelte idegesen, és körbenézett, mintha attól félne, Vlad meglátja.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy valami nincs rendben. De mit tehettem volna? Ha túl erőszakos vagyok, talán végleg elveszítem őt.
A barátnőim azt mondták: „Hagyd! Majd rájön magától!” De hogyan hagyhatnám? Ő a lányom! Az én Annám!
Az évek teltek. Anna egyre sápadtabb lett, ha néha-néha találkoztunk is. A szemében eltűnt a régi fény. Már nem nevetett úgy, mint régen. Egy alkalommal megláttam rajta egy furcsa foltot a karján.
– Ez mi? – kérdeztem ijedten.
– Semmi… csak beütöttem – felelte gyorsan.
Hazudott. Tudtam jól.
Gábor egyre zárkózottabb lett. Már nem beszélt Annáról. Csak dolgozott és hallgatott. Éjszakánként sokszor hallottam sírni a fürdőszobában.
Egy nap aztán Anna felhívott.
– Anya… – suttogta halkan. – Szükségem van rád…
Azonnal rohantam hozzájuk. Vlad nem volt otthon. Anna remegett.
– Nem bírom tovább… félek tőle… de nem tudok elmenni… – zokogta.
Átöleltem őt. Akkor először éreztem újra azt a régi köteléket köztünk. Megígértem neki: segítek neki bármiben.
De amikor Vlad hazaért, Anna azonnal visszavonult magába. Félve nézett rá, és egyetlen szóval sem árulta el neki, hogy ott vagyok.
Azóta is minden nap azon gondolkodom: mit tehetnék még? Hogyan menthetném meg a lányomat? Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre időben a jeleket?
Ma este is ott ülök a konyhában a hideg torta mellett, és csak egyetlen kérdés visszhangzik bennem újra és újra:
Vajon meddig kell még várnom arra, hogy újra az én Annám legyen? És ti mit tennétek az én helyemben?