Az exfeleségem visszatért egy másik férfi gyermekével – befogadtam őket, de nem úgy végződött, ahogy reméltem

– Mit keresel itt, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a kulcsom a zárban remegett. Az eső zuhogott, a verandán ülő nő arca elkenődött sminkjével és vörös szemével szinte felismerhetetlen volt. Az ölében egy négyéves forma kisfiú szorongatta a kabátujját.

– Sanyi, kérlek… nincs hova mennem – suttogta. A hangja megtört volt, ahogy régen, amikor még együtt voltunk, és minden veszekedés után bocsánatot kért. Csak most nem nekem tartozott bocsánattal, hanem talán önmagának.

A gyomrom összeszorult. Két éve váltunk el. Akkor azt hittem, soha többé nem látom viszont így: összetörve, elveszetten. Azóta új életet kezdtem, vagy legalábbis próbáltam. De most ott ült előttem az a nő, akit valaha mindennél jobban szerettem – és egy idegen gyerek.

– Ki ez a kisfiú? – kérdeztem halkan.

– Ő… ő Marci. Nem a tiéd. – A szavak úgy estek le közénk, mint a vizes kabát a padlóra. – De nincs senkim… az apja elhagyott minket. Anyám meghalt tavaly, apám meg sose fogadott el engem…

Hallgattam. A szívem egyszerre vert gyorsan és lassan. Tudtam, hogy Zsuzsa mindig is nehéz természetű volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer így látom viszont: egyedülálló anyaként, minden támasz nélkül.

– Gyere be – mondtam végül. – Legalább száradjatok meg.

A lakásban csend volt. Marci félve nézett körül, Zsuzsa pedig leült a kanapéra és csak sírt. Teát főztem nekik, de közben azon gondolkodtam: mit keresnek itt? Miért pont most? És én miért nem tudok nemet mondani?

Az első éjszaka mindannyian alig aludtunk. Reggel Zsuzsa kávét főzött, mintha soha nem ment volna el. Marci csendben rajzolt az asztalnál. Próbáltam nem rájuk nézni, de minden mozdulatuk emlékeket hozott vissza: a közös reggeleket, a veszekedéseket, azt az estét, amikor Zsuzsa sírva közölte, hogy elmegy.

A következő napokban próbáltam segíteni nekik. Zsuzsa állást keresett; én pedig Marci mellett ültem esténként, mesét olvastam neki. Egyre inkább úgy éreztem, mintha visszaforgatnánk az időt – csak most már hárman voltunk.

De a feszültség ott lappangott minden sarokban. Egy este Zsuzsa rám nézett:

– Sanyi… tudom, hogy nehéz ez neked. De nem tudok máshova menni. Nem akarok visszaélni a jóságoddal…

– Nem erről van szó – vágtam rá túl gyorsan. – Csak… nem tudom, meddig bírom ezt így.

Zsuzsa elfordult. Láttam rajta a szégyent és a fájdalmat. Marci ekkor jött oda hozzám:

– Sanyi bácsi… te leszel az apukám?

A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés. Mit mondhat ilyenkor az ember? Nem vagyok az apja – de most én vagyok az egyetlen férfi az életében.

Az idő telt. Zsuzsa talált munkát egy közeli pékségben; Marci óvodába járt. Az emberek suttogtak a faluban: „Visszafogadta az exét? És még csak nem is az ő gyereke!”

Anyám egyszer felhívott:

– Sándor fiam, te tényleg ezt akarod? Megint beengedni azt a nőt az életedbe? Hányszor kell még csalódnod?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak azt éreztem: felelős vagyok értük – de közben magamért is felelősnek kellene lennem.

Egy este Zsuzsa későn ért haza. Fáradt volt és ingerült.

– Miért nem fürdetted meg Marcit? – csattant rám.

– Egész nap dolgoztam! – vágtam vissza. – Ez nem az én gyerekem!

A szó kimondása után csend lett. Marci sírni kezdett a szobában; Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel.

– Tudtam… tudtam, hogy előbb-utóbb ezt fogod mondani – suttogta.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Zsuzsa összepakolt.

– Köszönök mindent, Sanyi – mondta halkan. – De nem akarom tovább terhelni az életedet.

Marci odajött hozzám:

– Sanyi bácsi… ugye még látlak?

Nem tudtam válaszolni.

Elmentek. A ház üres lett újra; csak a kisfiú rajzai maradtak az asztalon.

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet-e újrakezdeni valamit, ami egyszer már véget ért? Vagy csak magamat áltattam végig?