„Anyám szerint a férjem egy lúzer, mert nem tud eltartani minket – de vajon tényleg ő a hibás?”

– Na, Eszter, elfogyott már az utolsó kenyér is, vagy még tartogatod a héját? – Anyám hangja élesen hasított bele a reggeli csendbe, miközben a telefon hangszóróján keresztül hallgattam. A konyhában ültem, előttem egy félig üres teásbögre, és próbáltam nem sírni. A férjem, Gábor, épp a fürdőben próbálta rávenni Miskát, hogy felvegye a nadrágját. Miska ma is csak a piros pólóját akarta hordani, és minden más ruhadarabot a földre dobott.

– Anyu, kérlek, ne kezdjük megint – suttogtam, de tudtam, hogy nem hallja meg a kérésem. Anyám mindig is úgy gondolta, hogy Gábor nem elég jó hozzám. Szerinte egy igazi férfi nem engedi meg, hogy a felesége és a gyereke nélkülözzenek. Szerinte egy igazi férfi nem dolgozik minimálbérért egy raktárban, hanem vállalkozik, vagy legalábbis valami „rendes” állása van.

– Tudod, Eszterkém, ha annak idején elfogadtad volna Zolit… – kezdte újra, de félbeszakítottam.

– Zoli most is anyád szoknyája mellett él negyvenévesen – vágtam vissza fáradtan. – Gábor legalább próbálkozik.

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám sóhajt egyet.

– Próbálkozik… De meddig? Mikor fogod végre belátni, hogy ez így nem mehet tovább? Miska iskolába fog menni jövőre. Hogy akarjátok ezt megoldani? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni. Miska autista. Nem beszél sokat, és minden apró változás kiborítja. Már most rettegek attól, mi lesz vele az iskolában. Gábor minden nap dolgozik, én pedig itthon vagyok Miskával. Próbáltam már részmunkaidős munkát keresni, de ki vigyázna rá? Anyám? Ő sosem vállalta igazán az unokáját. Mindig azt mondta: „Nem értek hozzá.”

Gábor kilépett a fürdőből Miskával. A kisfiam arcán könnyek csorogtak le, de végül rajta volt a nadrág. Gábor rám nézett fáradtan.

– Megint anyád? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– Azt mondja, én vagyok a hibás mindenért – mondta keserűen Gábor. – Hogy miattam nincs pénzünk.

– Nem igaz – suttogtam. – Tudom, mennyit dolgozol.

De vajon tényleg elég ez? Néha magam is elbizonytalanodom. Amikor este leülünk egymás mellé a kanapéra, és számolgatjuk, mire lesz elég a pénzünk hó végéig… Amikor Miska gyógyszereit kiváltom, és látom az összeget a patikában… Amikor anyám újabb képeket küld az Adriáról, ahol épp nyaral Zolival és az új barátnőjével…

Emlékszem, amikor Gáborral először találkoztam egyetemen. Ő volt az egyetlen fiú, aki nem próbált imponálni nekem drága autóval vagy menő telefonokkal. Egyszerű volt és kedves. Akkor még azt hittem, ez elég lesz. De mostanában egyre többször hallom anyám hangját a fejemben: „Egy nőnek biztonság kell.”

Egyik este Gábor később ért haza. Fáradt volt és ingerült. Miska egész nap nyűgös volt, én pedig alig vártam, hogy valaki átvegye tőlem pár percre.

– Mi lenne, ha eladnánk ezt a lakást és visszaköltöznénk anyádhoz? – kérdezte váratlanul Gábor.

Majdnem elejtettem a tányért.

– Megőrültél? Anyám mellett? Soha! – kiáltottam.

– De legalább lenne segítség… És talán több pénzünk is maradna – mondta halkan.

– Inkább élek szegényen veled és Miskával itt, mint hogy visszamenjek oda! – fakadtam ki.

Gábor csak bólintott. Tudta jól: anyám sosem fogadná el őt igazán. És engem sem úgy szeretne vissza, ahogy vagyok – csak úgy, ahogy ő elképzelte az életünket.

Másnap reggel anyám újra hívott.

– Eszterkém, gondolkodtál már azon, hogy beadod Miskát egy intézetbe? Ott szakemberek foglalkoznának vele… Te pedig dolgozhatnál végre rendes helyen! – mondta ridegen.

Elöntött a düh.

– Soha! Miska az én fiam! Nem adom be sehova! – kiabáltam.

Anyám csak hümmögött.

– Te tudod… De ne csodálkozz majd, ha egyszer Gábor is elmegy. Egy férfi sem bírja ezt sokáig.

Letettem a telefont. Sírtam. Gábor odajött hozzám és átölelt.

– Ne hallgass rá – suttogta. – Mi hárman vagyunk család.

De vajon tényleg elég ez? Vajon meddig bírjuk még így? Vajon tényleg csak a pénz számít egy családban?

Ti mit gondoltok: lehet boldog család ott is, ahol nincs pénz és támogatás? Vagy tényleg igaz anyám szava: „Egy nőnek biztonság kell”? Várom a véleményeteket…