„Az anyósom mindent az öccsének adott, a férjem semmit sem kapott – igazságtalanság vagy családi bosszú?”

– Nem hiszem el, Ilona néni, ezt most komolyan gondolja? – szakadt ki belőlem a mondat, mielőtt még meg tudtam volna állítani magam. A nappali levegője megfagyott. Gábor, a férjem, csak némán bámult maga elé, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni. Az asztal körül ott ült mindenki: Zoli, a sógorom, aki mindig is az anyja kedvence volt; az ő felesége, Ági, aki már most diadalmasan mosolygott; a gyerekek, akik még nem értették a helyzet súlyát; és persze én, aki úgy éreztem magam, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Ilona néni rezzenéstelen arccal nézett rám. – Igen, Eszterkém. A ház Zolié lesz. Gábor mindig is talpraesett volt, ő megáll a saját lábán. Zolinak viszont szüksége van erre. – A hangja olyan hűvös volt, mint egy januári reggel.

Gábor nem szólt semmit. Csak ült ott, és a kezét tördelte. Én viszont nem tudtam lenyelni ezt az igazságtalanságot. Hány évig segítettünk mi Ilona néninek? Hányszor mentünk át hozzá hétvégente füvet nyírni, bevásárolni, orvoshoz vinni? És most mindez semmit sem számít?

– De hát miért? – kérdeztem újra, már szinte könyörögve. – Mi is itt voltunk mindig! Gábor is a maga fia!

Ilona néni sóhajtott. – Tudom, Eszterkém. De Zoli… neki sosem ment úgy az élet. Mindig is kicsit elveszett volt. És hát… – itt elharapta a mondatot.

Zoli ekkor megszólalt: – Ne haragudj, bátyó. Én nem kértem ezt. – De a hangjában ott bujkált valami elégedettség.

Hazafelé menet Gábor végig hallgatott. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Gábor, ez így nem lehet! Nem hagyhatod annyiban! Legalább beszélj vele! – kérleltem.

– Minek? – felelte fásultan. – Úgyis eldöntötte. Mindig is Zolit szerette jobban.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott minden közös karácsony, amikor Ilona néni Zolinak vett nagyobb ajándékot; minden vasárnapi ebéd, amikor Gábor csak csendben kanalazta a levest, míg Zoli körül forgott minden szó. De azt hittem, ez csak gyerekkori féltékenység – most már látom, hogy sokkal mélyebb sebekről van szó.

Aznap este Gábor korán lefeküdt. Én ültem a konyhában egy pohár borral és csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg ilyen egyszerűen eldőlhet egy élet munkája? Vajon tényleg ennyit számítanak a szülői szimpátiák?

Másnap reggel Gábor csendben készülődött munkába. Megállt az ajtóban.

– Eszter… ne haragudj anyámra. Ő ilyen. Én már megszoktam.

– De nekem ez nem megy! – tört ki belőlem újra a düh és a fájdalom. – Hogy lehet ezt megszokni? Hogy lehet ezt elviselni?

A munkahelyemen egész nap ezen kattogtam. Kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? Olyan sápadt vagy.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak csóválta a fejét.

– Nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – Az öcsém mindent megkapott apám után. Azóta nem beszélünk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány családot szakít szét az örökség? Hány testvér fordul el egymástól egy ház vagy egy telek miatt?

Este Gábor anyja felhívott.

– Eszterkém… ne haragudj rám! Nem akartam bántani titeket.

– Akkor miért tette ezt? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Mert félek Zoliért… ő mindig bajba keveredik. Te meg… te olyan erős vagy! Mindig is az voltál.

Letettem a telefont és sírtam. Nem csak magam miatt, hanem Gábor miatt is. Mert tudom, hogy ő sosem fogja ezt megbocsátani az anyjának – még ha azt mondja is, hogy megszokta.

A következő hetekben minden megváltozott köztünk és a családban is. Már nem járunk át Ilona nénihez hétvégente. A gyerekek is kérdezgetik: „Miért nem megyünk mamához?” Mit mondjak nekik? Hogy az örökség fontosabb volt neki nálunk?

Egy este Gábor odajött hozzám és megfogta a kezem.

– Tudod mit? Nem kell nekünk az a ház. Mi felépítjük a saját életünket – mondta halkan.

De én még mindig nem tudok napirendre térni felette. Vajon tényleg ilyen könnyű elengedni azt, ami járna? Vagy csak én vagyok túl büszke?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Vagy örökre megmérgezi a családot az örökség miatti harag?