Túl későn hoztam haza anyát? – Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

– Nem akarok itt maradni, Zsuzsa! – csattant fel anyám, miközben a bőröndje mellett állt a nappali közepén. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt, mint amikor gyerekkoromban rám szólt, hogy ne játsszak a konyhakéssel.

A lakásban fojtogató csend lett. A férjem, Gábor, az ajtófélfának támaszkodva nézett rám, mintha azt várná, hogy oldjam meg ezt az egészet egyetlen szóval. A fiam, Marci, a szobájából hallgatózott. Éreztem, hogy mindenki engem figyel: mit mondok, mit teszek. De én csak álltam ott, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

Apám temetése óta két hét telt el. Anyám, Ilona, egyedül maradt a régi panelban Újpesten. Az első napokban mindenki segített: a szomszédok főztek rá, a nővérem, Éva, naponta hívta telefonon. De aztán az élet ment tovább. Éva Németországban él, én vagyok az egyetlen lánya itthon. És amikor anyám elesett a fürdőszobában, nem volt kérdés: hozzánk költözik.

Azt hittem, ez lesz a legjobb mindenkinek. Hogy majd együtt gyógyulunk, összetartunk. De már az első este éreztem, hogy valami nincs rendben. Anyám nem találta a helyét. Mindenbe belekötött: miért ilyen sós a leves, miért nincs rendesen elmosogatva a pohár, miért hagyom Marcit ennyit számítógépezni.

– Régen nálunk nem így mentek a dolgok – mondta egyik este, miközben Gábor próbált viccelődni vele.
– Régen más világ volt, mama – válaszolta Gábor fáradtan.
– Régen legalább volt rend – vágott vissza anyám.

A feszültség napról napra nőtt. Gábor egyre többet dolgozott túlórában. Marci bezárkózott a szobájába. Én pedig két tűz között őrlődtem: próbáltam megfelelni anyámnak és a saját családomnak is.

Egyik este Éva hívott videón Németországból.
– Hogy vagytok? – kérdezte.
– Anyu nehezen szokik – sóhajtottam.
– Tudom, de most neked kell kitartani – mondta Éva. – Én nem tudok hazamenni.
– Könnyű ezt mondani onnan…
– Zsuzsa! – vágott közbe Éva. – Mindig te voltál az erősebb kettőnk közül.

Letettem a telefont és sírtam. Nem akartam erős lenni. Csak azt akartam, hogy valaki végre megkérdezze: hogy bírom ezt én?

Anyám egyre többet panaszkodott apámról is.
– Ha Laci élne… – kezdte minden második mondatát.
Egyik este kiborultam:
– Anya! Apát már nem hozhatjuk vissza! Próbálj meg velünk élni!
Anyám rám nézett, mintha pofont adtam volna neki.
– Te sosem értetted meg az apádat…

Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: apám szigorú tekintete, anyám örökös aggodalma, a gyerekkori veszekedések hangjai. Vajon most is ugyanazokat a hibákat ismétlem?

A hétvégén Marci szólt:
– Anya, nem lehetne, hogy mama visszaköltözik? Itt mindenki ideges miatta…
A szívembe martak a szavai. Tudtam, hogy igaza van. De hogyan mondjam ezt el anyámnak?

Egy vasárnap reggel leültettem őt a konyhába.
– Anya… beszélnünk kell.
– Tudom, mit akarsz mondani – felelte halkan. – Nem kellek én itt senkinek.
– Nem erről van szó! Csak… nehéz mindenkinek. Neked is, nekünk is.
– Akkor vigyetek be az idősek otthonába! – csattant fel.
– Nem akarunk ilyet…
– Akkor mit akartok? Hogy csendben legyek? Hogy ne szóljak bele semmibe?

Sírtunk mindketten. Ott ültünk egymással szemben két összetört nőként: ő az elvesztett férje miatt, én az elveszett békém miatt.

Végül kompromisszum született: anyám visszaköltözött a saját lakásába, de minden nap meglátogatom vagy főzök neki valamit. Segítek neki bevásárolni, orvoshoz menni. Nem lakik velünk, de nem is hagyom magára.

Azóta eltelt fél év. Minden nap küzdök a bűntudattal: vajon elég jó lánya vagyok? Vajon jobban kellett volna próbálkoznom? Vagy csak későn jöttem rá arra, hogy nem lehet mindent helyrehozni?

Néha azon gondolkodom: hányan vannak még így Magyarországon? Hány család őrlődik az idős szülők gondozása és a saját életük között?

„Ti mit tennétek a helyemben? Van jó megoldás egyáltalán?”