„Az én fiam is elárult – Egy magyar anya története külföldön, hűtlenséggel és családi titkokkal”
– Anyu, ne gyere most haza, minden rendben van! – hallottam a telefonban Bence fiam ideges hangját, miközben a háttérben valami furcsa nesz szűrődött át. A szívem összeszorult, mert már hetek óta éreztem, hogy valami nincs rendben otthon, de a fiaim mindig csak nyugtattak.
Két éve dolgozom Ausztriában, egy idősotthonban takarítok, hogy a családomnak jobb élete legyen. Minden fillért hazaküldök, hogy a fiaink, Bence és Marci, tanulhassanak, és a férjem, Gábor is könnyebben boldoguljon. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az otthonom lesz az a hely, ahová nem vágyom vissza.
Aznap este, amikor letettem a telefont, nem tudtam aludni. A kolléganőm, Ilona – ő is magyar – észrevette rajtam a feszültséget.
– Mi baj van, Zsuzsa? – kérdezte halkan.
– Valami nincs rendben otthon – suttogtam. – A fiaim furcsán viselkednek. Mintha titkolnának valamit.
Ilona csak bólintott. – Tudod, mennyi ilyen történetet hallottam már? Az asszonyok kint dolgoznak, a férjek meg otthon… hát, nem mindig várnak hűségesen.
A szavai belém martak. Nem akartam elhinni. Gábor sosem volt az a típus. Vagy csak én hittem ezt?
A következő héten egy régi barátnőm, Erika írt rám Facebookon: „Zsuzsa, jól vagy? Nem akarlak bántani, de láttam valamit… Gábor tegnap este egy nővel vacsorázott a városban. Nem úgy néztek ki, mint akik csak barátok.”
A kezem remegett. Azonnal hívtam Bencét.
– Bence! Mondd meg az igazat! Mi folyik otthon?
Hosszú csend volt a vonal másik végén. Végül megszólalt:
– Anyu… nem akartuk elmondani. Apu… sokat találkozik egy nővel. De azt mondta, ne szóljunk neked.
Mintha kést döftek volna a szívembe. A saját fiam védte az apját – ellenem.
– És te? Te ezt rendben találod? – kérdeztem sírva.
– Nem tudom… csak azt akartuk, hogy ne aggódj.
Letettem. A könnyeim potyogtak. Ilona átölelt.
– Zsuzsa, most mit fogsz csinálni?
Nem tudtam válaszolni. Egész éjjel forgolódtam. Az agyam zakatolt: Hogy lehetett ilyen hálátlan a családom? Miért nem mondták el? Értük dolgoztam éjjel-nappal! Vajon tényleg ennyit ér egy anya áldozata?
Másnap reggel felhívtam Gábort. Felvette, de hallatszott rajta a feszültség.
– Szia Zsuzsa… minden rendben?
– Ne hazudj nekem! Tudom mindent! Ki az a nő?
Hosszú csend. Végül megszólalt:
– Zsuzsa… nehéz volt nélküled. Magányos voltam. Nem akartam, hogy így legyen…
– És a gyerekeink? Ők is hazudtak nekem miattad!
– Ne haragudj rájuk… én kértem őket…
Letettem. Úgy éreztem, mintha minden összeomlott volna körülöttem.
A következő napokban csak robotpilótán éltem túl a műszakokat. Ilona próbált lelket önteni belém.
– Zsuzsa, nem vagy egyedül ebben. Sokan jártak így. De most magadra kell gondolnod is!
Hazautaztam egy hétvégére. Amikor beléptem a házba, Bence és Marci zavartan néztek rám.
– Anyu… sajnáljuk – mondta Marci halkan.
– Tudjátok ti egyáltalán, mennyit jelentett nekem ez a család? – kérdeztem sírva. – Mindent feladtam értetek!
Gábor nem volt otthon. Később jött csak haza. Kerülte a tekintetem.
– Zsuzsa… beszéljünk erről nyugodtan – mondta halkan.
– Mit lehet ezen beszélni? Elárultatok mindannyian! – kiáltottam.
A fiúk sírtak. Éreztem, hogy ők is szenvednek. De akkor is: miért nem álltak mellém?
Aznap este egyedül ültem a régi kanapénkon. Néztem a családi fotókat: mosolygó arcok, boldog pillanatok. Most mindez hazugságnak tűnt.
Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és visszamentem Ausztriába. A fiaim öleltek búcsúzóul, de valami megtört bennem.
Most itt ülök egy idegen országban, idegen emberek között, és csak azt kérdezem magamtól: Megérte mindez? Hol rontottam el? Vajon lehet még újra bízni azokban, akik egyszer már elárultak?