Egész életemben utáltam az anyósomat – csak özvegysége után jöttem rá, mennyire rosszul ítéltem meg mindent

– Te vagy az a Júlia? – kérdezte hideg, metsző hangon az ajtóban álló asszony. A szeme végigmért, mintha mérlegelné, elég jó vagyok-e a fiának. Akkor éreztem először, hogy nem vagyok szívesen látott vendég ebben a házban. A párom, Gábor csak vállat vont mögöttem, és halkan odasúgta: – Anyám mindig ilyen… ne törődj vele.

De én törődtem. Minden egyes látogatásnál éreztem a feszültséget. Az anyósom, Ilona néni, sosem mosolygott rám igazán, mindig talált valami apróságot, amit kifogásolhatott: a leves túl sós, a pulóverem túl színes, a hajam túl rövid. Gábor ilyenkor csak legyintett, de bennem egyre nőtt a keserűség. Úgy éreztem, mindenért engem hibáztat – még azért is, ha Gábor későn ért haza vagy elfelejtette felhívni őt.

Az esküvőnkön is fagyos volt a hangulat. Ilona néni csak állt a sarokban, és szinte végig némán figyelte az eseményeket. Az anyukám próbált beszélgetni vele, de csak rövid válaszokat kapott. A nászéjszakán Gábor azt mondta: – Ne foglalkozz vele, ő ilyen zárkózott. De én nem tudtam elengedni. Egyre jobban utáltam ezt az asszonyt, aki úgy tűnt, mindent elront az életemben.

Az évek teltek. Megszületett a lányunk, Anna. Ilona néni akkor sem változott: sosem dicsérte meg Annát, mindig csak tanácsokat osztogatott, hogyan kellene jobban csinálnom mindent. Egy idő után már kerültem a találkozásokat – inkább Gábor ment hozzá egyedül. Aztán jött a tragédia: Ilona férje hirtelen meghalt egy szívinfarktusban.

Gábor ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el segíteni neki a temetés körüli ügyekben. Vonakodva mentem – nem akartam újra azt a hidegséget érezni. De amikor beléptünk a házba, Ilona néni összetörtnek tűnt. Nem volt benne semmi abból a keménységből, amit addig ismertem. A konyhában ült, kezében egy régi fényképet szorongatott.

– Tudod, Júlia – szólalt meg halkan –, sok mindent nem tudsz rólunk. Sosem volt könnyű az életünk.

Először nem értettem, mire gondol. De ahogy teltek a napok, egyre több apró részlet derült ki. Egy este Gábor elment boltba, én pedig ott maradtam Ilonával. Hirtelen megszólalt:

– Te szereted Gábort? – kérdezte váratlanul.
– Persze – feleltem zavartan.
– Akkor talán megérted… Az apja sosem volt jó ember. Gábort is sokszor bántotta – fizikailag is.

Leforrázva ültem ott. Gábor sosem beszélt erről. Ilona néni szeme könnyes lett.

– Én próbáltam védeni őt… de nem mindig sikerült. És amikor te jöttél… féltem, hogy te is szenvedni fogsz mellette.

Akkor értettem meg először, hogy minden hidegsége mögött félelem és fájdalom rejtőzött. Nem ellenem irányult – hanem attól tartott, hogy újra valaki ártani fog annak, akit szeret.

Aznap este Gábort kérdőre vontam:
– Miért nem mondtad el?
– Nem akartam róla beszélni – felelte lesütött szemmel. – Anyám mindig próbált megvédeni… de apám erősebb volt.

A következő hetekben egyre többet beszélgettem Ilona nénivel. Elmesélte fiatalkorát: hogyan szerette meg Gábor apját, hogyan változott meg minden az esküvő után. Hogyan vált az álomból rémálom. És hogyan próbálta túlélni nap mint nap – csak a fia miatt.

Minden szava újabb sebet tépett fel bennem – de már nem iránta éreztem haragot, hanem magam iránt szégyent. Hogy mennyire felszínesen ítélkeztem felette anélkül, hogy bármit is tudtam volna az életéről.

Egy este Anna odament Ilona nénihez és átölelte.
– Szeretlek, nagyi! – mondta tiszta gyermeki hangon.
Ilona néni először zavarba jött, majd lassan visszaölelte Annát. Akkor láttam először mosolyogni őt igazán.

Most már tudom: egész életemben rossz oldalon álltam. Azt hittem, ő az ellenségem – pedig csak egy megtört asszony volt, aki mindent megtett a fiáért.

Vajon hányan élünk még ilyen félreértésekben? Hány kapcsolatot mérgez meg a kimondatlan múlt? Várom a gondolataitokat…