„A lányom azt mondja, mérgező vagyok. Pedig csak hiányzik…” – Egy anya vallomása, akit eltaszít a gyermeke

– Anikó, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltottam utána, miközben becsapta maga mögött a lakás ajtaját. A hangja még visszhangzott a folyosón: – Anya, nem bírom már! Folyton beleszólsz mindenbe! Miért nem tudsz végre elengedni?

Ott álltam a konyhában, a kezem remegett a kávéscsésze felett. Hatvanhét éves vagyok, és egyetlen lányom van. Anikó az életem értelme volt mindig is. Egyedül neveltem fel, miután az apja, Laci, elhagyott minket, amikor Anikó még csak hat éves volt. Azóta sem hallottunk felőle. Megfogadtam magamnak, hogy mindent megadok a lányomnak, amit csak tudok – hogy soha ne érezze magát egyedül.

Talán túlságosan is komolyan vettem ezt az ígéretet.

Anikó most harmincnyolc éves. Van egy jó állása a belvárosban, saját lakása a XIII. kerületben, és egy barátja, Gábor, akit én sosem tudtam igazán elfogadni. Mindig úgy éreztem, hogy nem elég jó hozzá – hogy nem vigyáz rá eléggé. De hát melyik anya ne féltené a gyermekét?

Az utóbbi időben egyre többször veszekszünk. Ő azt mondja, hogy megfojtom a szeretetemmel, hogy mindenbe beleszólok: mit eszik, mikor pihen, mennyit dolgozik, kivel találkozik. Én csak segíteni akarok neki! Nem érti meg, hogy nekem ő az egyetlen családom.

A múlt héten is összevesztünk. Felhívtam este kilenckor, mert láttam a Facebookon, hogy még mindig dolgozik. – Anikó, pihenj már egy kicsit! – mondtam neki aggódva. Erre ő: – Anya, felnőtt nő vagyok! Nem kell minden nap ellenőrizned! Ez már nem normális!

A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire terhére vagyok? Visszaemlékeztem arra az időre, amikor még kislány volt. Minden este együtt néztük a tévét, összebújtunk a kanapén. Akkoriban még én voltam a legfontosabb ember az életében.

Most meg…

A barátnőim szerint túl sokat foglalkozom vele. Marika egyszer azt mondta: – Krisi, engedd már el! Hagyd élni! De hogyan engedhetném el? Ő az egyetlen gyermekem! Nincs másom ezen a világon.

Tegnap este újra próbáltam beszélni vele. Felhívtam:

– Szia, kicsim! Hogy vagy? Rég nem hallottam felőled.
– Jól vagyok, anya. Csak sok a dolgom.
– Gáborral minden rendben?
– Igen, minden rendben van. Anya… kérlek…
– Mi van? Mondj már valamit!
– Csak… ne hívogass minden nap! Jó? Felnőttem már.

Letette. Ott maradtam a sötét szobában a telefonnal a kezemben. A csend szinte fájt.

Az éjszaka nem jött álom a szememre. Forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért érzem úgy, mintha minden nap egy kicsit jobban eltávolodna tőlem?

Másnap reggel Marika átjött kávézni.

– Olyan sápadt vagy ma reggel – mondta aggódva.
– Anikóval megint összevesztünk.
– Krisi… tudod, hogy szeret téged. Csak most másra van szüksége.
– De hát én csak segíteni akarok neki!
– Néha az is segítség, ha hagyod hibázni.

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem: „hagyni hibázni”. De mi van, ha egyszer úgy hibázik, hogy már nem tudom megvédeni?

Délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a fiatalokat: nevetgéltek, futottak, szerelmesen sétáltak kéz a kézben. Eszembe jutott Anikó gyerekkora: mennyi mindent áldoztam fel érte! Nem jártam el sehova, nem voltak barátaim – csak ő számított.

Most pedig… magányosabb vagyok, mint valaha.

Este Anikó váratlanul beállított hozzám.

– Anya… beszélhetnénk?
– Persze! Gyere be!

Leültünk egymással szemben az asztalhoz. Láttam rajta, hogy ideges.

– Anya… szeretlek téged. De néha úgy érzem, megfulladok melletted. Mindent tudni akarsz rólam… nincs saját életem.
– De hát én csak féltelek!
– Tudom… de nekem most már másra van szükségem. Szeretném magam irányítani az életemet.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Akkor én most már nem kellek neked?
– Dehogynem! Csak… másképp kellene együtt lennünk. Felnőtt vagyok már.

Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Végül megszorította a kezem.

– Szeretlek, anya… csak kérlek… bízz bennem!

Elment. Én pedig ott maradtam egyedül az üres lakásban.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg mérgező vagyok? Vagy csak túl nehéz elengedni azt az embert, akiért mindent feláldoztam? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bízni abban, akit annyira féltetek egész életetekben?