Mindig én voltam a felelősségteljes testvér, aki először dolgozott, először költözött el otthonról, és először vett saját lakást. Egy évvel ezelőtt megengedtem a bátyámnak, hogy átmenetileg nálam lakjon, de most úgy érzem, csapdába estem a saját otthonomban. Vajon meddig kell még tűrnöm, hogy a saját életem háttérbe szoruljon a családi kötelezettségek miatt?
Gyerekkorom otthona most csatatér lett: a bátyám, akivel mindent megosztottam, hirtelen idegenként kezel. Azt hittem, a család mindennél fontosabb, de most úgy érzem, csak egy bérlő vagyok a saját múltamban. Vajon tényleg ennyire megváltozott a világ, vagy csak mi változtunk meg?
Egyetlen telefonhívás elég volt, hogy az egész életem felforduljon. Anyám sírva könyörgött, hogy adjam át a lakásomat a bátyámnak és a sógornőmnek. Azóta minden nap azon gondolkodom, hol van a határ a családi összetartás és az önfeláldozás között.
A testvérem, Anikó, október elején hívott fel, hogy maradhatnának-e nálam, amíg a fiának orvosi vizsgálatokra van szüksége Budapesten. Beleegyeztem, de szigorú szabályokat állítottam fel, amelyeket Anikó nem tartott be. A helyzet egyre feszültebbé vált, míg végül kénytelen voltam megkérni őket, hogy hagyják el a lakást.
