A nevem Tóth Eszter, és minden hajnalban, amikor a város még alszik, én már a Blaha Lujza téren söpröm a szemetet. A családom szégyelli, amit csinálok, de én hiszem, hogy ebben a munkában is lehet méltóság. Ez az én történetem a küzdelemről, az előítéletekről és arról, hogyan találtam meg önmagam a porban.
Ivett vagyok, és tizenhét évesen anya lettem Budapesten. Ebben a történetben megmutatom, milyen harcokat vívtam a családommal, barátaimmal és önmagammal, miközben próbáltam helytállni a pelenkák és az érettségi között. Őszintén mesélek arról, hogyan találtam meg a reményt egy olyan világban, ahol a fiatal anyákat gyakran elítélik.
Egy pillanat alatt omlott össze minden, amikor a párom közölte, hogy elhagy egy másik nőért, miközben a gyermekünket várom. Egyedül maradtam a félelmeimmel, a családom haragjával és a falu pletykáival szemben. Most, évekkel később is keresem a választ: érdemes-e hinni a szerelemben, ha az ilyen kegyetlenül elárul?
Egy esős novemberi estén, amikor a villanyszámla fizetése is gondot okozott, eldöntöttem: nem hagyom, hogy a világ eltiporjon. Egyedülálló anyaként, két gyerekkel, minden nap harcoltam a túlélésért és a társadalom előítéleteivel. Ma már saját vállalkozásom van, de az út idáig tele volt könnyekkel, kudarcokkal és váratlan fordulatokkal.
A legsötétebb éjszakámban maradtam egyedül a kislányommal, fillér nélkül. Megaláztatásokon, elutasításokon és előítéleteken át vezetett az utam, míg végül saját vállalkozást indítottam, ami nemcsak a mi életünket változtatta meg, hanem más nőket is inspirált. Ma már arról beszélek, hogy az anyai szeretet ereje minden akadályon átsegít, ha nem adjuk fel.
