Mindig azt hittem, a család összetart, de amikor újra dolgozni akartam menni, a férjem azt mondta: „Nincs értelme.” Most, hogy próbálom visszaszerezni önmagam, azt vágja a fejemhez, hogy nem vagyok elég ambiciózus. Ez az én történetem a csalódásról, küzdelemről és arról, hogy vajon visszakaphatjuk-e az életünket, ha éveken át lemondtunk róla.
Egy reggel arra ébredtem, hogy már nem tudom, ki vagyok. Évekig csak a családom árnyéka voltam, mindig másokért éltem, magamért soha. Amikor végleg elveszítettem önmagam, akkor találtam meg a bátorságot, hogy végre kiálljak magamért.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze az életem, amikor a férjem közölte, hogy elhagy egy nálam harminc évvel fiatalabb nőért. Most, 59 évesen, teljesen elölről kell kezdenem mindent, miközben a múlt árnyai és a jövő bizonytalansága között vergődöm. Azért írok, hogy megosszam veletek a fájdalmamat, és bátorítást kérjek tőletek – hátha együtt könnyebb lesz.
Egy éjszaka, amikor már nem bírtam tovább csendben maradni, szembenéztem a férjemmel és önmagammal is. A béke kedvéért éveken át elnyomtam a saját vágyaimat, de most eljött az idő, hogy kiálljak magamért. Ez az én utam az önbecsüléshez és a kölcsönös tisztelethez.
Nyolc éve vagyok házas, de mostanra elegem lett abból, hogy mindenki csak szolgálónak néz. Mindent megtettem a családomért, de most eljött az idő, hogy kiálljak magamért. Vajon lehet még változtatni, vagy örökre ebben a szerepben ragadok?
