Én vagyok Katalin, 55 éves nő, aki minden hétvégén újra és újra elveszíti a nyugalmát, amikor a férjem lánya és unokái beköltöznek a nappalimba. A szeretet és az önfeladás határán táncolok, miközben próbálom megőrizni önmagam. Vajon meddig lehet háttérbe szorítani a saját igényeimet mások boldogságáért?
Ez az én történetem arról, hogyan próbáltam családot építeni azzal a férfival, akit szerettem, de nem tudtam elfogadni a gyermekeit az első házasságából. Minden nap küzdöttem a bűntudattal, a kirekesztettség érzésével és a reménnyel, hogy egyszer majd minden rendbe jön. Talán lesz, aki elítél, de talán lesz, aki megérti: nem minden család lehetséges, bármennyire is szeretnénk.
Az esküvőm után nem sokkal a férjem kamasz fia, Bence beköltözött hozzánk. Hirtelen kellett megtanulnom, hogyan legyek mostohaanya, miközben saját magammal is küzdöttem. Ez a történetem arról, hogyan próbáltam helytállni egy új családban, ahol semmi sem volt egyszerű.
Két éve mentem hozzá Gáborhoz, és azt hittem, a szerelmünk mindent kibír. De amikor a kamasz lánya, Dóra váratlanul beköltözött hozzánk, minden megváltozott. Most azon gondolkodom, vajon tényleg elég erős-e a házasságunk, hogy túlélje ezt a próbát.
Minden hétvégén úgy érzem, mintha idegen lennék a saját lakásomban. A férjem lánya és unokái mindent felforgatnak, miközben én csak békét szeretnék. Vajon lehet-e szeretni és határokat húzni egyszerre egy mozaikcsaládban?
