Az esküvőnk után az anyósom azonnal ellenségként kezelt, de a férjem szerint csak képzelődöm. Egyre jobban elszigetelődöm, miközben minden nap harcolok a családomért és önmagamért. Vajon meddig bírja egy nő, ha senki sem áll mellette?
A nevem Erzsébet, 64 éves vagyok. Harminc év házasság után a férjem, Péter elhagyott, és három év magány után váratlanul visszatért, második esélyt kérve. Most a szívem és az eszem között őrlődöm, nem tudom, képes vagyok-e újra bízni benne.
Egyedülálló özvegyként békésen éltem Budapesten, míg a lányom és a vejem be nem költöztek hozzám. Segíteni akartam nekik, de végül én lettem az, akit kiszorítottak a saját otthonából. Most azon gondolkodom, vajon tényleg én voltam-e az önző, vagy csak túl sokat engedtem meg másoknak.
63 éves vagyok, özvegy, két felnőtt gyermek anyja. Hét év magány után újra szerelmes lettem, de a családom és a barátaim csak nevettek rajtam. Vajon tényleg nevetséges, ha valaki idősen újra boldog akar lenni?
Negyven évig azt hittem, Éva a legjobb barátnőm, de amikor már nem tudtam mindent megtenni érte, eltűnt az életemből. Most visszanézek, vajon tényleg barátság volt-e ez, vagy csak egyoldalú szolgálat? A történetem talán sokaknak ismerős lehet, akik csalódtak már a legközelebbi emberükben.
Mindig is különleges kapcsolat fűzött Annához, az első unokámhoz. Amikor beköltözött hozzám, azt hittem, újra megtalálom a régi örömöket, de most úgy érzem, mintha kizártak volna a saját életemből. Vajon hol rontottam el, és lehet-e még visszaút?
Negyven év után újra találkoztam az első szerelmemmel, Gáborral. Egykor mindent megtettem volna érte, de most egy idegent láttam a szemében. Vajon tényleg csak az idő változtat meg minket, vagy a döntéseink is?
Mindig ott voltam Anikó mellett, amióta csak megszületett. Most azt mondja, hogy túl sok vagyok, hogy megfojtom a szeretetemmel. Vajon tényleg én rontottam el mindent, vagy csak túl nehéz elengedni azt, akit a legjobban szeretek?
Gábor harminc év után elhagyott egy fiatalabb nőért, de én nem omlottam össze. Az első döbbenet után rájöttem, hogy végre szabad vagyok, és újra önmagam lehetek. Ez az én történetem arról, hogyan találtam meg a bátorságot a változáshoz, amikor mindenki azt várta volna, hogy összetörök.
Tizenöt évvel a válás után, amikor már csak udvarias idegenek voltunk egymásnak, az exférjem súlyos beteg lett. A gyerekeink szerint megőrültem, amikor segíteni kezdtem neki, de én másképp láttam. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg, hogy nem kell gyűlölnöm azt, aki egyszer fontos volt nekem.
Hatvanhárom évesen, özvegyként azt hittem, már soha nem fogok újra szeretni. Aztán megjelent Gábor, és minden megváltozott. Csak később derült ki, hogy a múltja sötétebb, mint gondoltam – vajon tényleg lehet újrakezdeni, ha az igazság fájdalmasabb, mint a magány?
Évtizedekig mindenki háztartási szolgája voltam, amíg egy nap úgy döntöttem, nem veszem fel többé a telefont. Most, 59 évesen először érzem, milyen az, amikor csak magamra figyelek. Vajon miért olyan nehéz kimondani: elég volt?
