Mindent feladtam, hogy segítsek a fiamnak és az unokáimnak, de közben lassan elveszítettem önmagam. A családi összetartozás helyett csak feszültség és magány maradt. Most, hogy mindent újra kell kezdenem, felteszem magamnak a kérdést: hol húzódik a határ az önfeláldozás és az önbecsülés között?
Egy forró nyári délutánon elhatároztam, hogy eladom a lakásomat, és beköltözöm egy idősek otthonába. A döntésem azonban nem csak rólam szól: a lányom, Dóra, nem kap a pénzből, és emiatt lelkiismeret-furdalás gyötör. Vajon önzőség vagy igazságosság, ha úgy érzem, neki magának kell boldogulnia?
A nevem Eszter, huszonhét éves vagyok, és nemrég végeztem az egyetemen. Miközben a családommal álmodoztam a tökéletes esküvőről, a vőlegényem, Gábor és az apja titokban eladták azt a lakást, ahol közös életünket terveztük. Ez az árulás mindent megváltoztatott bennem: a szerelmet, a családot és a bizalmat is újra kellett értelmeznem.
Az utóbbi hónapokban a fiam, Gábor egyre erősebben győzköd, hogy adjam el a lakásomat, és költözzek hozzájuk. Bár tudom, hogy jót akar, mégis rettegek attól, hogy elveszítem a függetlenségemet és az otthonomat. Ez az én történetem a bizalomról, családi konfliktusokról és arról, mennyire nehéz elengedni azt, ami az enyém.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden, amikor a fiam bejelentette: a menyem külön akar költözni, és el kell adnunk a közös lakásunkat. Azóta minden nap azon rágódom, hol rontottuk el, és miért mi vagyunk a hibásak azért, hogy most albérletben élnek. Vajon tényleg csak ennyit ér egy család, ha jönnek a nehézségek?
