Egyetlen döntésem miatt az egész családom hátat fordított nekem. Apámat be kellett adnom egy idősek otthonába, mert már nem bírtam egyedül gondoskodni róla. Most minden nap azon gyötrődöm, vajon tényleg rossz ember vagyok-e.
Egy hideg, őszi estén szembesültem azzal, hogy édesanyámat talán végleg elveszítem – nem a halál, hanem a magány miatt. A családi viták, a mindennapi rohanás és az önzőségünk miatt hagytuk, hogy a legfontosabb ember az életünkben szenvedjen. Ez az én történetem arról, hogyan próbáltam visszaszerezni azt, amit majdnem elvesztettem.
Azon az estén, amikor Anna kimondta, hogy költöznöm kell, mintha a szívem is összetört volna. Az otthon, amit Évával együtt építettünk fel, hirtelen idegenné vált. Vajon tényleg nincs már helyem a saját házamban?
Az unokám szavai, amiket véletlenül hallottam, összetörték a szívemet. Egész életemben a családomért éltem, most mégis úgy érzem, feleslegessé váltam. Vajon tényleg ennyit ér egy nagymama szeretete és áldozata?
Az utóbbi időben a gyerekeim egyre többször hozták szóba, hogy ideje lenne idősek otthonába költöznöm. Úgy érzem, még nem vagyok kész lemondani az önállóságomról, és fáj, hogy ezt ők nem látják. Vajon tényleg csak teher vagyok már nekik?
