Hazatérésem a kórházból nem volt olyan, amilyennek elképzeltem. A férjem, Gábor, a munka súlya alatt összeroppanva, elfelejtett mindent előkészíteni a kisbabánknak. Az első éjszaka itthon könnyek, harag és szeretet között rájöttem, mennyire más az élet, mint amiről álmodtam.
Egész életemben külföldön dolgoztam, hogy felépítsek egy házat, amire büszkék lehetünk a feleségemmel. Amikor végre beköltöztünk, kiderült, hogy a feleségem nem hajlandó beengedni a szüleimet. Választanom kellett a család között, akiket a munka miatt elhagytam, és a család között, amit itthon építettem.
Hazatértem vidékről Budapestre, abban a reményben, hogy végre megnyugszom. Ehelyett a nővérem házassága az én jelenlétem miatt hullott szét, és most mindenért engem okol. Ez az én történetem a szeretetről, árulásról és a válaszokról, amelyek talán örökre rejtve maradnak.
Tizenhárom évig dolgoztam Németországban, hogy eltartsam a családomat. Amikor hazatértem Budapestre, a gyerekeim, Gergő és Anna, egymás ellen fordultak az örökség miatt. Ez a történet arról szól, hogyan próbáltam helyrehozni mindent, amit a távollétem alatt elveszítettünk.
A lányom, Dóra mindig is makacs és önálló volt, én pedig mindent megtettem, hogy megóvjam őt a világ fájdalmától. Felnőttként eltávolodott tőlem, döntései gyakran összetörték a szívemet, de sosem hagytam abba az aggódást. Most, hogy visszatért hozzám, mindketten tele vagyunk sebekkel – vajon képesek leszünk újra egymásra találni?
Ötvenöt évesen azt hittem, végre minden a helyére került az életemben. Szerelmes lettem, újra reménykedtem, de amikor hazavittem Zoltánt, a fiam arca mindent elárult. Vajon tényleg jogom van a boldogsághoz, ha az fáj annak, akit a legjobban szeretek?
Évekig dolgoztam külföldön, hogy felépítsem álmaink házát a magyar vidéken. Most, hogy hazatértem, a fiam és a menyem inkább a városi életet választják, én pedig magamra maradok az üres falak között. Vajon mit jelent igazán az otthon, ha a szeretteim már nem vágynak ide vissza?
Mindig azt hittem, hogy a gyerekeimnek örökké szüksége lesz rám. Most, amikor mind elmentek, csak a csend maradt utánuk. Vajon tényleg ennyire könnyű elfelejteni azt, aki mindent értük tett?
