Egy nyugdíjas anya vagyok, aki kétségbeesetten próbálja rávenni felnőtt gyermekeit, hogy végre elköltözzenek otthonról. A mindennapi magyar valóságban, anyagi gondok és generációs feszültségek közepette próbálom megtalálni a saját életem csendjét. Vajon önzőség, ha végre magamra vágyom?
Minden alkalommal, amikor Gergő fiam újabb üzenetet ír, összeszorul a szívem. Vajon én rontottam el mindent, vagy tényleg szüksége van rám? Ez az én történetem a szeretetről, bűntudatról és a határokról, amiket sosem mertem meghúzni.
Az üres fészek csendje néha hangosabb, mint a gyerekzsivaj volt. Fájdalmasan őszintén mesélem el, milyen érzés, amikor a felnőtt gyerekeid már nem keresnek, és úgy érzed, elvesztetted a helyed a világukban. Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel…
Egyetlen gyermekem, Gergő, már régóta felnőtt, mégis újra és újra hozzánk fordul segítségért. Feleségemmel, Klárával mindent megtettünk érte, de most úgy érzem, eljött az a pont, amikor választanom kell a szeretet és a határok között. Vajon hol húzódik a szülői felelősség határa, és mikor kell elengedni a gyermeket?
Mindig azt hittem, hogy a gyerekeimnek örökké szüksége lesz rám. Most, amikor mind elmentek, csak a csend maradt utánuk. Vajon tényleg ennyire könnyű elfelejteni azt, aki mindent értük tett?
