Egy kórházi ágyon feküdve, a kemoterápia fájdalmaival küzdve, rájöttem, hogy csak a hitem és a családom szeretete tarthat életben. A férjem, Gábor mellettem állt, amikor már én sem hittem magamban. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg újra bízni – magamban, Istenben és abban, hogy van remény.
Tizenhat év magány után újra felbukkant a volt férjem, László, aki most beteg és segítségre szorul. A fiaim, Gergő és Ádám, nem értenek egyet azzal, hogy befogadjam őt. Vajon helyes döntést hozok, ha segítek annak, aki egyszer összetörte a szívemet?
Az utolsó kemoterápiám reggelén a félelem és remény között őrlődtem, amikor Péter, a férjem, valami egészen váratlan dolgot tett értem. Négy műtét, hónapok fájdalma és bizonytalansága után végre éreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a harcban. Ez a nap örökre megváltoztatta az életemet – és talán másokét is.
Reggel még azt hittem, csak egy átlagos nap lesz, de amikor a lányom sírva hívott, tudtam, hogy minden megváltozik. Az unokám beteg lett, a lányom kétségbeesett, én pedig újra szembenéztem a régi félelmeimmel. Ez a nap megtanított arra, hogy a szeretet és a kitartás mindennél erősebb.
Tizenöt évvel a válás után, amikor már csak udvarias idegenek voltunk egymásnak, az exférjem súlyos beteg lett. A gyerekeink szerint megőrültem, amikor segíteni kezdtem neki, de én másképp láttam. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg, hogy nem kell gyűlölnöm azt, aki egyszer fontos volt nekem.
Egyetlen délután alatt elvesztettem azt a férfit, akit ismertem, és egy másik mellett ébredek minden reggel. A férjem stroke-ja mindent felforgatott, de a szeretet és a kötelességérzet összeköt minket. Vajon meddig bírja az ember, ha már csak az emlékek tartják össze a házasságot?
