Mindig azt hittem, hogy egy anya szeretete és támogatása sosem lehet túl sok. Most, hogy egyedül ülök a lakásban, a fiam cégének papírjai között, már nem vagyok ebben biztos. Vajon hol húzódik a határ az önzetlenség és az önfeladás között?
Egyetlen fiamért mindent feláldoztam: pénzt, időt, szeretetet. Most mégis azt mondja, hogy nincs helyem az életében, mert „ez az ő otthona”. Vajon tényleg ennyire feleslegessé válhat egy anya a saját gyermeke számára?
Egyetlen fiamért éltem, miután a férjem elhagyott. Mindent feláldoztam érte, de egy nap ő is hátat fordított nekem. Vajon képesek vagyunk megbocsátani egymásnak, ha már minden elveszettnek tűnik?
