Anyósom mindent a fiának adott, most mégis tőlem vár segítséget – vajon meddig kell ezt tűrnöm?

– Szia, Zoli, tudnál segíteni nekem a hétvégén? – hallottam anyósom, Marika néni remegő hangját a telefonban. Az ablakon túl szürke eső verte a járdát, a kislányom, Lili, épp a szőnyegen rajzolt, a feleségem, Eszter, pedig a konyhában próbált vacsorát varázsolni a semmiből. Egy pillanatra elöntött a düh, ahogy eszembe jutott, mennyit küzdöttünk az elmúlt években, miközben Marika néni mindenét a sógoromnak, Gábornak adta.

– Persze, Marika néni, de… – kezdtem volna, de már folytatta is.

– Tudod, Gábor most nagyon elfoglalt, a munkahelyén túlórázik, és hát… nekem nincs más, akire számíthatnék. A nyaralóban be kéne fejezni a fürdőszobát, meg a tetőt is meg kéne nézni, beázik. Tudom, hogy ügyes vagy, Zolikám.

A hangja szinte könyörgött, de bennem csak a régi sérelmek zakatoltak. Hét éve vagyunk házasok Eszterrel, három éve született Lili, és azóta is minden fillért meg kell néznünk. Amikor Eszterrel összeköltöztünk, Marika néni lakását Gábornak adta, mondván, „ő az elsőszülött, neki jár”. Mi meg albérletben kezdtük, aztán egy kis panelt vettünk hitelre, a szüleim segítettek, ahogy tudtak, de Marika néni csak néha hozott egy-egy tál levest, vagy némi süteményt.

Eszter sokszor sírt emiatt. – Miért nem vagyok elég jó neki? – kérdezte tőlem, miközben Lili álomba szenderült a karjában. – Mindig Gábor volt a kedvence, én csak a „kis Eszterke”, akinek mindent elnéznek, de semmit sem adnak.

Aztán jött a nagy döntés: Marika néni eladta a lakását, a pénzt Gábornak adta, ő pedig kiköltözött a régi családi nyaralóba, egy kis faluba a Balaton-felvidéken. A ház romos volt, de azt mondta, „majd Gábor segít”. Persze, Gábor csak ritkán jött, mindig volt valami fontosabb dolga. Most, hogy a tél közeledik, Marika néni rájött, hogy egyedül nem boldogul, és hozzánk fordult.

Este, amikor Eszterrel lefeküdtünk, elmondtam neki, mit kért az anyja. – Szerinted segítsek neki? – kérdeztem.

Eszter sokáig hallgatott. – Tudom, hogy igazságtalan volt velem, de mégis… az anyám. Nem akarom, hogy bajba kerüljön. De nem akarom, hogy kihasználjon téged sem, Zoli.

Másnap reggel Lili az ölembe bújt, és azt mondta: – Apa, mikor megyünk a mamához? – A gyerekek mindig másképp látják a világot. Nekik Marika néni csak a kedves nagymama, aki palacsintát süt.

A hétvégén elindultunk a nyaralóhoz. Az út végig feszültséggel teli volt. Eszter szorongva nézett ki az ablakon, én pedig azon gondolkodtam, vajon miért mindig nekünk kell mindent megoldani. Amikor megérkeztünk, Marika néni már az udvaron várt, egy régi, kopott kabátban, a kezében egy tál pogácsával.

– Jaj, de jó, hogy itt vagytok! – ölelt meg minket. – Zolikám, a tetőnél kezdhetnél? Eszter, te meg segíthetnél a kertben, annyi a gaz!

Egész nap dolgoztam. A tetőn a cserepek alatt penész, a fürdőben csöpögő csap, mindenhol por és pókháló. Marika néni közben Gáborról mesélt: – Tudod, a fiam most kapott előléptetést, olyan büszke vagyok rá! – mondta, miközben nekem adta a szerszámokat. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.

Este, amikor végre leültünk vacsorázni, Marika néni csak Gáborról beszélt, mintha mi csak vendégek lennénk az életében. Eszter lehajtott fejjel kanalazta a levest, Lili pedig a nagymamához bújt.

– Mama, miért nem jön Gábor bácsi segíteni? – kérdezte egyszer csak Lili.

Marika néni zavartan nevetett. – Hát, ő nagyon elfoglalt, kicsim. De majd egyszer biztos eljön.

Hazafelé Eszter sírt az autóban. – Miért nem tud egyszer az anyám rám is büszke lenni? Miért csak Gábort látja?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit éreztem, hogy valami végleg eltört bennem. Mindig mi vagyunk a tartalék, a „B” terv, ha Gábor nem ér rá. De meddig lehet ezt tűrni? Meddig kell még bizonyítanunk, hogy mi is számítunk?

Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon tényleg kötelességem segíteni annak, aki soha nem segített nekünk? Vagy végre kiállhatnék magamért és a családomért? Ti mit tennétek a helyemben?