Anyám árnyékában: Vajon elég jó anya vagyok? – Egy budapesti édesanya vallomása a mindennapi harcokról
– Megint nem sikerült időben hazajönnöd, Zsuzsa! – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a harmadik gyerekem, Marci, sírva kapaszkodott a lábamba. A villamos késve jött, a boltban hosszú volt a sor, és persze, a főnököm is rám sózta az utolsó pillanatban a zárást. Mégis, ahogy beléptem a lakásba, csak az ő szemrehányó tekintetével találkoztam.
– Próbálok mindent megoldani, anya – suttogtam fáradtan, de ő már fordult is vissza a tűzhelyhez.
– Régen nem így volt. Mi beosztottuk az időt, nem panaszkodtunk ennyit – mondta, miközben a krumplilevest kavargatta. A gyerekek közben egymást túlkiabálva mesélték, ki mit csinált aznap az iskolában. A legkisebb, Lili, a karomba kapaszkodott, és halkan azt kérdezte: – Anya, ugye te is szeretsz minket?
A szívem összeszorult. Hogy lehet ezt egyáltalán megkérdezni? Persze, hogy szeretem őket! De vajon érzik-e ezt? Vagy csak azt látják, hogy folyton ideges vagyok, hogy minden fillért számolok, hogy esténként sírva ülök a fürdőszobában?
A férjem, Gábor, három műszakban dolgozik egy gyárban Kőbányán. Néha napokig alig látjuk egymást. Amikor hazaér, fáradtan ledobja magát a kanapéra, és csak annyit mond: – Zsuzsa, ne aggódj annyit. Majd lesz valahogy.
De hogyan lesz? A rezsi egyre magasabb, az élelmiszerárak az egekben. A múlt héten a középső fiamnak új cipő kellett volna, de csak használtat tudtam venni a Jófogáson. Anyám persze ezt is szóvá tette.
– Bezzeg amikor te voltál gyerek! Mindig rendes ruhában jártál – mondta szemrehányóan.
– Akkor más világ volt – válaszoltam halkan.
– Az anyaság nem változik – vágta rá. – Csak te lettél más.
Ezek a szavak napokig visszhangzottak bennem. Tényleg más lettem? Vagy csak a világ változott körülöttem? Néha úgy érzem, két tűz között őrlődöm: anyám elvárásai és a saját lehetőségeim között. Ő azt hiszi, mindent rosszul csinálok. Én pedig minden este azon gondolkodom: vajon hol rontottam el?
Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az ablakhoz. A Duna túlpartján pislákoltak a fények. Eszembe jutottak gyerekkorom nyarai Szentendrén: anyám akkor még nevetett, apám élénk beszélgetésekkel töltötte meg az estét. Most minden olyan távoli.
Másnap reggel újabb vita robbant ki. Marci nem akart iskolába menni.
– Utállak! – kiabálta nekem, amikor ráparancsoltam, hogy öltözzön fel.
Anyám csak annyit mondott: – Látod? Nem tudsz rendet tartani.
Könnyek szöktek a szemembe. Próbáltam visszatartani őket, de Lili meglátta.
– Anya, ne sírj! – ölelt át apró karjaival.
Aznap délután elmentem a játszótérre a gyerekekkel. Ott volt Kati is, egy régi barátnőm. Leült mellém a padra.
– Olyan fáradtnak tűnsz – mondta együttérzően.
– Az is vagyok – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, sosem leszek elég jó anya.
Kati megfogta a kezem.
– Zsuzsa, nézd meg ezeket a gyerekeket! Mind boldogok melletted. Nem kell tökéletesnek lenned.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg így van? Vagy csak magamat áltatom?
Este anyám leült mellém.
– Tudom, hogy nehéz neked – mondta halkan. – De én csak jót akarok neked… és az unokáimnak is.
– Tudom – válaszoltam könnyeimmel küszködve. – De néha úgy érzem, sosem leszek elég jó.
Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.
Most itt ülök az ablakban, nézem az éjszakai várost. Vajon hány anya érzi még így magát ebben az országban? Hányan kérdezik maguktól esténként: vajon elég jó vagyok-e? És vajon valaha megkapjuk-e erre a választ?