A lányom hazaköltözött a gyerekkel – titkolja a második terhességét a férje elől. Vajon jól teszi?

– Mami, kérlek, ne most kérdezz! – szinte suttogta a lányom, amikor az ajtóban állt, karján a kis Zsófival, a másik kezében egy kopott sporttáskával. A férjem, Laci, csak nézett rám döbbenten, én pedig próbáltam nem sírni, miközben átöleltem Martát.

– Mi történt, kicsim? Miért nem szóltál előre? – kérdeztem halkan, de ő csak megrázta a fejét.

– Majd később… most hadd fektessem le Zsófit – mondta, és már ment is be a régi szobájába.

Aznap este alig aludtam. A férjem csak forgolódott mellettem.

– Klaudia, szerinted mi lehet ez? – suttogta. – Nem lehet, hogy baj van?

– Biztosan… de várjuk meg, amíg elmondja – válaszoltam, de közben a szívem majd’ megszakadt.

Másnap reggel Marta csendesen ült az asztalnál, Zsófi kakaóját kavargatta. Laci próbált viccelődni, de senki sem nevetett. Végül Marta megszólalt:

– Elköltöztem otthonról. Elválok. Alekszandernek más nője van.

Azt hittem, rosszul hallok. Laci ökölbe szorította a kezét.

– Az a szemét! – fakadt ki. – Hogy tehette ezt veled?

Marta csak vállat vont.

– Már hónapok óta gyanítottam… De most már biztos vagyok benne. Nem akarok tovább ott maradni.

Az első napokban mindenki feszülten mozgott a lakásban. Zsófi sírt az apukája után, Marta pedig egész nap csak nézett maga elé. Próbáltam segíteni neki, de mintha falba ütköztem volna.

Egyik este, amikor Zsófi már aludt, Marta leült mellém a kanapéra.

– Anya… valamit el kell mondanom – kezdte halkan. – Terhes vagyok. Már két hónapos.

Elszorult a torkom.

– És Alekszander tudja?

– Nem. És nem is akarom, hogy megtudja. Nem akarom visszamenni hozzá, nem akarom, hogy azt higgye, ezzel vissza akarom szerezni. Nem akarom, hogy beleszóljon ebbe a gyerekbe is.

– De hát… ez az ő gyereke is! – mondtam döbbenten.

– Lehet… de én már nem bírom tovább. Nem akarok tőle semmit! – tört ki belőle a zokogás.

Átöleltem. Tudtam, mennyit szenvedett az elmúlt években: Alekszander mindig dolgozott, sokszor késő estig sem jött haza, aztán egyre többször voltak veszekedések. Marta próbált mindent megtenni a családért, de egyedül maradt minden gondjával.

A következő hetekben próbáltunk újra családdá válni. Laci minden reggel Zsófit vitte oviba, én főztem Martának teát, amikor rosszul volt reggelente. De egyre jobban nyomasztott a titok: helyes-e eltitkolni Alekszander elől ezt a gyereket? Vajon jogunk van-e eldönteni helyette?

Egyik délután Marta telefonja csörgött. Láttam rajta, hogy megremeg a keze.

– Ne vedd fel? – kérdeztem halkan.

– Nem… biztos ő az. Mindennap hív. De nem akarok beszélni vele.

– De hát Zsófi miatt…

– Majd ha kész vagyok rá – vágott közbe Marta.

Aznap este Laci félrehívott.

– Klaudia… nem lehet ezt így csinálni. Az unokánk apja nem tudhatja meg csak úgy véletlenül! Ez nem helyes!

– De hát Marta nem bírja elviselni…

– És ha később megbánja? Ha a gyerek kérdezi majd: hol az apám?

Nem tudtam mit mondani. Éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak a saját fiatalkori hibáim: mennyi mindent titkoltam el anyám elől… és mennyire megbántam később.

Egyik reggel Marta rosszul lett a fürdőben. Zsófi sírt az ajtó előtt, Laci aggódva kopogott be hozzá. Végül én mentem be hozzá.

– Anya… félek – suttogta Marta könnyes szemmel. – Félek attól, hogy egyedül maradok két gyerekkel. Félek attól is, hogy ha elmondom Alekszandernek, vissza akar majd hozni magához… vagy elveszi tőlem Zsófit…

– Kicsim… nem vagy egyedül! Mi itt vagyunk neked! De ezt nem lehet örökké titkolni…

Marta csak bólintott.

Napokig nem történt semmi. Aztán egy este Marta hirtelen felállt vacsora közben.

– Felhívom Alekszandert – mondta határozottan.

Laci rám nézett: mintha megkönnyebbült volna.

Marta bement a szobájába. Hallottuk a halk beszélgetést: először csak csend volt, aztán sírás… majd kiabálás… végül csend.

Marta vörös szemmel jött ki.

– Elmondtam neki mindent – mondta halkan. – Azt mondta… hogy szeretné látni Zsófit… és azt is mondta, hogy segíteni akar majd a második gyerekkel is…

Átöleltem Martát. Tudtam: most kezdődik csak igazán nehéz időszak mindannyiunk számára.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettük-e? Vajon tényleg jobb az igazság még akkor is, ha fáj? Vagy néha jobb hallgatni? Ti mit gondoltok erről?