Meggyőztem az apósomat, hogy vegye fel a testvéremet – most mindenki engem hibáztat, mert eltűnt és bajt okozott

– Hányszor mondtam már neked, hogy ne keverd a családot a munkával, Zsófi! – csattant fel az apósom, László, miközben a nappali asztalánál ültünk, és a keze remegett a dühétől.

A szívem a torkomban dobogott. A férjem, András csak némán bámult maga elé, mintha ő is engem hibáztatna. Anyám a sarokban sírdogált, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenünk. És Gergő… Gergő sehol sem volt. Már három napja nem látta senki.

Minden ott kezdődött, amikor anyám könyörögve hívott fel egy szombat reggel:
– Zsófikám, kérlek, beszélj Lászlóval! Gergőnek szüksége van egy esélyre. Tudom, hogy nem volt mindig tökéletes, de most tényleg meg akar változni!

Tudtam, hogy Gergő múltja nem makulátlan. Volt már kisebb-nagyobb balhéja: egy elcsent bicikli tizenhét évesen, egy-két elbocsátás fegyelmezetlenség miatt. De ő a testvérem. És anyám hangja olyan kétségbeesett volt, hogy nem tudtam nemet mondani.

Aznap este, amikor Andrással vacsoráztunk, óvatosan felhoztam a témát:
– Szerinted László bácsi adna egy esélyt Gergőnek a cégnél?
András arca elkomorult.
– Tudod, hogy apám mennyire szigorú. Ha Gergő elront valamit…
– De most tényleg próbálkozik! – vágtam közbe. – És anyu is… nagyon aggódik érte.

Végül András vállat vont:
– Beszélj vele. De ha baj lesz, azt neked kell elrendezned.

Lászlóval sosem volt könnyű beszélni. Az irodájában ültem, miközben ő az aktákat rendezgette.
– Zsófi, én nem szeretek családtagokat alkalmazni. De ha ennyire fontos neked… – mondta végül kelletlenül.

Gergő első napja meglepően jól indult. Mindenki kedves volt vele, László is adott neki egy kis irodai munkát. De már az első héten furcsa dolgokat vettem észre: eltűnt egy-két pendrive, néhány kolléga panaszkodott, hogy Gergő késik vagy túl sokszor megy ki cigizni.

Próbáltam beszélni vele:
– Gergő, kérlek, ne hozz szégyent ránk! Ez az utolsó esélyed.
Ő csak legyintett:
– Ne aggódj már annyit! Nem vagyok gyerek.

Aztán jött a végzetes hétfő reggel. László vörös fejjel rontott be hozzám:
– Hol van Gergő? Tegnap este eltűnt a céges kasszából 400 ezer forint! És csak ő volt bent!

A vér kifutott az arcomból. Azonnal hívtam Gergőt, de ki volt kapcsolva a telefonja. Anyámhoz rohantam:
– Nem tudod, hol van?
Ő csak sírt:
– Tegnap este még itthon volt… azt mondta, el kell intéznie valamit.

Azóta senki sem látta. A rendőrség is kereste már, de semmi nyom. A család széthullott: anyám engem hibáztat, László dühös rám és András is egyre távolabb kerül tőlem.

Az éjszakákon át forgolódom az ágyban. Vajon én vagyok a hibás? Miért nem hallgattam a megérzésemre? Miért gondoltam azt, hogy a családi kötelék mindent felülír?

Egy este anyám átjött hozzánk. Csendben ültünk a konyhában.
– Zsófi… – kezdte halkan –, én csak segíteni akartam neki. Nem gondoltam volna…
– Én sem – suttogtam vissza.

András később mellém ült az ágy szélén.
– Szeretlek – mondta halkan –, de most időre van szükségem. Apám nem fogja ezt elfelejteni.

Azóta minden nap úgy érzem magam, mintha egy vékony jégen járnék. A munkahelyemen is suttognak mögöttem: „Ő az, akinek a testvére lenyúlta a kasszát.”

De vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl nagy terhet rakott rám a család? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet még innen visszaút?