Minden nap újra főzök, mert Gábor nem eszi meg a maradékot – Meddig bírja ezt egy nő?

– Már megint rántottát csináltál? – kérdezte Gábor, miközben leült az asztalhoz, és végigmérte a tányérját. A hangjában ott bujkált a csalódottság, amit már annyiszor hallottam.

Nem válaszoltam rögtön. A kezem remegett, ahogy a kávét töltöttem neki. Az órára pillantottam: 6:15. Már egy órája talpon voltam, csak hogy minden friss legyen neki. A hűtőben ott volt a tegnapi lecsó, amit este még gondosan elcsomagoltam, hátha ma reggel meggondolja magát. De Gábor sosem eszik maradékot. „A friss étel az igazi étel” – mondja mindig, mintha ez valami szentírás lenne.

– Ha nem tetszik, csinálj magadnak valamit – mondtam halkan, de tudtam, hogy úgysem fogja. Gábor sosem főzött életében.

A reggeli csendben csak a kanalak csörgése hallatszott. Aztán elindult dolgozni, én pedig gyorsan összepakoltam, hogy időben beérjek az irodába. Egész nap azon járt az eszem, mit főzzek este. A kolléganőim arról beszélgettek, hogy milyen jó, ha maradék van otthon: „Legalább nem kell minden nap főzni!” – nevetett Éva. Csak mosolyogtam, de belül sírtam.

Este hatra értem haza. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott. Kinyitottam: ott sorakoztak a dobozokban a tegnapi vacsora maradékai. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen csak megmelegítem őket. De aztán eszembe jutott Gábor arca, ahogy undorodva nézi majd. Inkább elővettem a csirkemellet és a zöldségeket.

Amíg főztem, a telefonomon anyám üzenete villogott: „Jól vagy? Rég nem beszéltünk.” Nem volt kedvem válaszolni. Mit mondhattam volna? Hogy minden nap ugyanaz? Hogy már nem is tudom, ki vagyok?

Gábor hétkor ért haza. Ledobta a táskáját, és szó nélkül leült a tévé elé. Amikor szóltam, hogy kész a vacsora, csak annyit mondott: – Remélem, nem tegnapi.

– Nem – feleltem fáradtan. – Minden friss.

Evett pár falatot, aztán letette a villát.

– Kicsit sótlan lett – jegyezte meg.

Valami bennem eltört. Letettem a konyharuhát, és ránéztem.

– Tudod te egyáltalán, mennyi munkám van ezzel minden nap? Hogy reggelente előbb kelek csak miattad? Hogy sosem eszel meg semmit, ami nem aznap készült?

Gábor meglepetten nézett rám.

– De hát te szeretsz főzni! Mindig azt mondtad.

– Szerettem – suttogtam. – De már nem tudom, hogy magamért csinálom-e vagy csak miattad.

Csend lett. Gábor visszafordult a tévéhez.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, mikor veszítettem el önmagam ebben az egészben. Mikor lettem csak „a feleség”, aki mindent megcsinál? Hol van Zsuzsa, aki szeretett olvasni, sétálni menni a Margitszigetre vagy csak egyedül kávézni valahol?

Másnap reggel nem keltem fel időben. Gábor magának kellett reggelit készítsen. Hallottam, ahogy morog a konyhában: – Hol van a rántotta? Miért nincs kávé?

Nem mentem ki hozzá. Csak feküdtem az ágyban és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldog voltam mellette.

Aznap este anyámhoz mentem. Ő rögtön látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi baj van, kislányom?

– Fáradt vagyok – mondtam ki végre. – Úgy érzem, minden nap ugyanazt csinálom. Gábor sosem segít semmiben. Minden nap frissen kell főznöm neki, mert különben nem eszi meg… És már nem bírom tovább.

Anyám megsimogatta a kezem.

– Zsuzsa, te is számítasz! Nem lehet mindig csak adni.

Hazafelé azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszerűen nemet mondanék? Ha azt mondanám Gábornak: „Ma nincs friss vacsora. Egyél maradékot vagy csinálj magadnak valamit.” Vajon mi történne?

A következő héten próbáltam változtatni. Egyik este csak megmelegítettem a tegnapi paprikás krumplit.

– Ez tegnapi? – kérdezte Gábor gyanakodva.

– Igen – feleltem határozottan. – És ha nem ízlik, csinálj magadnak mást.

Gábor duzzogva evett pár falatot, de végül megette.

Azóta hetente legalább kétszer maradékot eszünk. Néha még segít is elpakolni utána.

Nem mondom, hogy minden tökéletes lett. De legalább már érzem: én is számítok ebben a kapcsolatban.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban? Ti mit tennétek a helyemben?