Egy anya szíve erősebb, mint az orvosi ítélet – Az én harcom a hármasikreimért
– Milica, ez nem játék. Ha nem dönt gyorsan, mind a négyen veszélyben vannak – mondta Dr. Szabó, miközben a hideg vizsgálószobában ültem, a kezem remegett, és csak bámultam a fehér csempét. A férjem, Gábor szorosan fogta a kezem, de éreztem, hogy ő is retteg.
A szívem már hónapok óta rakoncátlankodott. A terhességem előtt is voltak problémáim, de amikor megtudtam, hogy hármasikreket várok, minden félelmem eltörpült a boldogság mellett. Aztán jött az első rosszullét, majd a második. A kórházban töltött éjszakák, amikor csak a gépek pittyegése törte meg a csendet.
Az orvosok egyre komolyabbak lettek. Egy nap leültettek: – Milica, gondolnia kell magára is. Ha mindhárom babát kihordja, nagy az esélye, hogy egyikük sem marad életben. Az ön szíve nem bírja el ezt a terhelést. Javasoljuk, hogy válasszon: csökkentsük a terhességet két babára.
Ott ültem, és úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a lelkemet. Hogyan dönthetnék? Hogyan mondhatnék le egyetlen gyermekemről is? Gábor próbált erős maradni mellettem, de láttam rajta is a kétségbeesést.
Otthon csendben ültünk egymás mellett. Anyám, Ilona néni is átjött. – Kislányom, gondolj arra, hogy legalább kettőt megmenthetsz – mondta halkan. De én csak sírtam. Mindenki tanácsot adott: a szomszédok szerint az orvosokra kell hallgatni, a nővérem szerint pedig az anyai szívemre.
Éjszakánként nem tudtam aludni. Hallgattam a szívverésemet, ahogy néha kihagyott egy ütemet. Elképzeltem három kiságyat egymás mellett – majd csak kettőt. Elképzeltem, ahogy egyszerre sírnak mindhárman – majd csak kettő hangját hallottam fejben. Minden gondolatomat elöntötte a bűntudat.
Egyik este Gábor odafordult hozzám: – Milica, én bármit elfogadok, amit te döntesz. De kérlek, ne hagyd, hogy a félelem döntsön helyetted.
Másnap visszamentünk a kórházba. Dr. Szabó újra elmondta a kockázatokat. – Ha most nem döntünk, lehet, hogy késő lesz – mondta szigorúan.
Aztán megszólalt bennem valami. Egy hang, amit addig elnyomott a rettegés: „Nem vagyok hajlandó választani!” Felálltam és azt mondtam: – Nem mondok le egyikükről sem. Ha kell, minden nap itt leszek vizsgálaton, minden gyógyszert beveszek, mindent megteszek. De nem választok.
Az orvosok nem örültek. Anyám sírt. A nővérem kiabált velem: – Mi lesz veled? Mi lesz Gáborral? Mi lesz, ha meghalsz?
De én már eldöntöttem.
Innentől minden nap harc volt. Hetente többször jártam kontrollra. A szomszédok összesúgtak mögöttem: „Ez az asszony bolond!” A munkahelyemen is szóltak: „Nem gondolod túl?” De én csak mentem előre.
A terhességem utolsó hónapja maga volt a pokol. Alig kaptam levegőt, minden mozdulat fájt. Egyik este erős fájdalom tört rám – mentőt kellett hívni. A kórházban már várt Dr. Szabó és egy egész csapat.
– Most vagy soha – mondta az orvos.
A műtőben csak arra gondoltam: „Kérlek Istenem, legalább egyet hagyj életben!”
Amikor magamhoz tértem, Gábor ott ült mellettem könnyes szemmel.
– Mindhárman élnek – suttogta.
Nem hittem el. Sírtam örömömben és fájdalmamban egyszerre.
A következő hetek nehezek voltak. A babák koraszülöttek lettek, inkubátorban feküdtek hetekig. Minden nap ott ültem mellettük, beszéltem hozzájuk: – Anna, Zsófi, Marci… anya itt van!
Volt olyan nap is, amikor azt mondták: egyikük állapota romlik. Volt olyan éjszaka, amikor azt hittem, elveszítem őket. De valahogy mindig továbbmentünk.
Most már háromévesek. Néha még mindig felriadok éjszaka rémálmaimból – de amikor reggel mindhárman rám mosolyognak, tudom: megérte minden perc félelem és fájdalom.
Sokan azt mondják: felelőtlen voltam. Mások szerint bátor. Én csak egy anya vagyok.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Létezik jó döntés ilyen helyzetben? Vagy csak az anyai szív tudja igazán, mi a helyes?