A fiam azt akarja, hogy takarítsak nála pénzért – tényleg ezt érdemeltem?

– Anya, beszélhetnénk egy percre? – Gábor hangja furcsán idegenül csengett a telefonban. Már napok óta éreztem, hogy valami nincs rendben, de amikor végre leültünk a nappalijukban, a szívem a torkomban dobogott.

– Persze, mondd csak – próbáltam mosolyogni, de a kezem remegett a teáscsésze felett.

Gábor és Zsófi, a felesége, egymás mellett ültek a kanapén. Zsófi sosem nézett rám igazán kedvesen, de most különösen feszülten húzta össze magát.

– Tudod, anya, mostanában nagyon elfoglaltak vagyunk mindketten – kezdte Gábor. – És hát… gondoltunk rá, hogy esetleg segíthetnél nekünk a házimunkában. Persze nem ingyen, fizetnénk érte.

A levegő megfagyott. Egy pillanatig nem értettem, jól hallok-e. A fiam, akit egyedül neveltem fel, akinek mindent megadtam, most azt kéri tőlem, hogy takarítsak nála pénzért? Mintha egy idegen lennék.

– Pénzért? – kérdeztem halkan. – Ezt komolyan gondoljátok?

Zsófi végre rám nézett. – Tudod, anyuka, így mindenkinek egyszerűbb lenne. Neked is jól jönne egy kis plusz pénz, nekünk pedig segítség.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ennyit jelentek nekik? Egy olcsó bejárónő vagyok most már?

Aznap este órákig ültem az üres lakásomban. Az ablakon át néztem a sötétedő utcát, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor még kisfiú volt. Amikor beteg volt, én virrasztottam mellette. Amikor leesett a bicikliről és sírt, én öleltem át. Most pedig… most pénzért takaríthatok nála.

Másnap reggel felhívott Éva barátnőm.

– Hallom, mi történt – mondta együttérzően. – Ne hagyd magad megalázni!

– De hát ő a fiam… – suttogtam. – Nem akarom elveszíteni.

Éva sóhajtott. – De te sem vagy cseléd! Hol van ebben a tisztelet?

A következő héten mégis elmentem hozzájuk. A lakásukban mindenhol szétdobált ruhák, mosatlan edények hevertek. Zsófi épp telefonált valakivel a konyhában.

– Anyuka, ott van a tisztítószer a fürdőben – mondta futtában.

Ahogy lehajoltam felszedni Gábor zokniját a földről, hirtelen elöntött a harag és a szégyen. Hogy jutottunk idáig? Miért nem tudtam soha igazán elfogadni Zsófit? Talán ezért tol el magától Gábor is?

Délután Gábor hazajött.

– Köszönöm, anya – mondta fáradtan. – Tudom, hogy ez furcsa neked…

– Nem furcsa – vágtam közbe keserűen. – Fájdalmas.

Leült mellém az asztalhoz.

– Nézd… Zsófi szerint így korrekt. Nem akarunk kihasználni téged.

– De én nem ezért vagyok itt! – tört ki belőlem. – Én az anyád vagyok, nem egy alkalmazott!

Gábor csak nézett rám nagy szemekkel. Talán most először látta rajtam az igazi fájdalmat.

Aznap este hazafelé menet sírtam az autóban. Eszembe jutott apám temetése: akkor is egyedül álltam ott, mindenki más már rég elment vagy elfordult tőlem. Most is ezt érzem: mintha mindenki hátat fordított volna.

A következő napokban nem hívtak fel. Éva szerint hagynom kellene őket egy kicsit magukra, de én csak ültem otthon és vártam a telefont.

Egy hét múlva Gábor végül átjött hozzám.

– Anya… beszélhetünk?

Leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartalak megbántani. Csak… Zsófi szerint így lenne igazságos mindenkinek.

– És szerinted is? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor hallgatott. Aztán megfogta a kezem.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy szeretlek.

Sokáig csak ültünk ott némán. Végül megszólaltam:

– Tudod, Gábor… néha úgy érzem, mintha már nem is lennék része az életednek. Mintha csak akkor lennék fontos, ha szükségetek van valamire.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Ez nem igaz… Csak nehéz most minden…

– Nekem is nehéz! – mondtam halkan.

Azóta sem tudom eldönteni, mit kellett volna tennem. Elfogadjam ezt az új szerepet? Vagy álljak ki magamért? Vajon tényleg ennyit érek az egyetlen fiam szemében?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik az anyai szeretet határa? Vajon tényleg ezt érdemeltem?