Az évforduló, ami mindent megváltoztatott – Egy este, amit sosem felejtek el

– Miért nem veszed fel a telefont, Zoli? – suttogtam magam elé, miközben a gyertyákat gyújtottam meg az asztalon. A lakásban finom illatok terjengtek: a kedvenc marhapörköltjét főztem, és a boltból is beszereztem egy üveg Tokaji aszút. Az első házassági évfordulónk volt, és mindent tökéletesre akartam csinálni.

A telefonom kijelzőjén újra felvillant a neve: „Anyu – Éva”. Sóhajtva elutasítottam a hívást. Tudtam, hogy nem lesz könnyű este, ha ő is felbukkan. Zolival mindig is próbáltunk egyensúlyt tartani közte és köztem, de Éva néha úgy érezte, mintha még mindig ő lenne a legfontosabb nő a fia életében.

Aztán meghallottam a kulcs csörgését. Zoli lépett be az ajtón, fáradtan, de mosolyogva. – Szia, drágám! – kiáltottam oda neki. – Gyere, nézd meg, mit csináltam!

Zoli levette a kabátját, és átölelt. – Minden csodásan néz ki. Köszönöm! – mondta halkan.

Épp leültünk volna az asztalhoz, amikor kopogtak. Megállt bennem az ütő. Zoli rám nézett: – Vársz valakit?

Megráztam a fejem. Az ajtóhoz siettem, és már tudtam, ki lesz az. Éva állt ott, kezében egy nagy tortával és egy túlzottan széles mosollyal.

– Boldog évfordulót, gyerekek! – harsogta befelé lépve.

Zoli zavartan nézett rám. – Anya… ezt most nem kellett volna…

Éva azonban már lepakolta a tortát az asztalra, és körülnézett. – Milyen szép minden! Na, meséljetek, hogy vagytok?

A vacsora kínosan telt. Éva mindenbe beleszólt: – A pörköltbe tehettél volna több paprikát… Zoli, emlékszel, hogy én hogy csináltam? – kérdezte nevetve.

Próbáltam nyugodt maradni, de belül forrtam. Ez a mi esténk lett volna! Zoli látta rajtam a feszültséget, de csak szorította a kezem az asztal alatt.

A desszertnél Éva hirtelen elkomorodott. – Beszélnünk kell valamiről – mondta halkan.

Zoli összeráncolta a homlokát. – Most? Nem lehetne máskor?

– Nem – vágta rá Éva. – Most kell.

Leült velünk szemben, és mély levegőt vett. – Tudom, hogy azt hiszitek, minden rendben van velem… De az orvosom azt mondta, komoly baj van a szívemmel.

Megdermedtem. Zoli arca elsápadt.

– Anya… miért nem mondtad eddig? – kérdezte remegő hangon.

– Nem akartalak titeket terhelni… De most már nem tudom tovább titkolni.

Csend lett. A gyertyák fénye remegett az asztalon.

Zoli felállt, átölelte anyját. Éva sírt. Én csak ültem ott mozdulatlanul: egyszerre éreztem dühöt és sajnálatot. Dühöt azért, mert elvette tőlünk ezt az estét is; sajnálatot azért, mert most már értem, miért kapaszkodik annyira Zoliba.

Az este hátralévő részében csak hallgattunk. A torta érintetlen maradt.

Amikor Éva elment, Zoli sokáig csak ült mellettem némán.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Tudom, mennyit készültél…

– Nem baj – válaszoltam rekedten. – Most már mindent értek.

Azóta minden megváltozott. Zoli sokkal többet van az anyjával; én próbálok türelmes lenni, de néha úgy érzem, elveszítem őt. Vajon meddig lehet háttérbe szorítani a saját érzéseimet? Hol van az a határ, amikor már nekem is jogom van kimondani: elég volt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt egy ilyen helyzetben?