„Egy mosógép nem ölel meg” – Amikor a technika helyettesíteni próbálja a szeretetet

– Már megint elromlott ez a vacak! – csattantam fel, miközben a robotporszívó tizedszerre is fennakadt a szőnyeg szélén. A konyhából hallatszott a mosogatógép monoton zúgása, a fürdőszobában pedig a mosógép centrifugája verte az ütemet. Egyedül ültem a nappaliban, a kanapén, és néztem, ahogy a gépeim próbálják rendben tartani az életemet. De valahogy minden csak még üresebb lett.

Nem mindig volt ez így. Régen, amikor még Zsuzsával együtt éltem, minden más volt. Ő nevetett rajtam, amikor először vettem robotporszívót. – Majd meglátod, Laci, nem fogja tudni felszedni a morzsákat az asztal alól! – mondta mosolyogva. Akkoriban még bosszantott, hogy nem hisz bennem, hogy nem látja: a technika majd mindent megold.

Aztán Zsuzsa elment. Nem egyik napról a másikra, de ahogy egyre több gép vette át az otthonunkban az apró feladatokat, úgy lett köztünk is egyre nagyobb a távolság. Eleinte csak annyi volt, hogy már nem együtt főztünk, hanem én előre beállítottam a kávéfőzőt, ő pedig inkább olvasott a kanapén. Később már nem beszélgettünk vacsora közben sem – én a telefonomat nyomkodtam, ő csendben evett.

– Laci, mikor beszélgettünk utoljára igazán? – kérdezte egy este.
– Hát most is beszélgetünk! – vágtam rá.
– Nem. Te csak válaszolsz. Nem figyelsz rám.

Akkor még nem értettem, mire gondol. Azt hittem, ha minden kényelmesebb lesz, több időnk marad egymásra. De valahogy pont az ellenkezője történt. A gépek elvették tőlünk azokat az apró közös pillanatokat: együtt mosogatni, együtt főzni, együtt takarítani. Ezek helyett mindent csendben csináltunk – vagy inkább csináltak helyettünk.

A szakítás után úgy döntöttem, bebizonyítom magamnak: nincs szükségem senkire. Vettem egy újabb okoseszközt: egy hangvezérlésű világításrendszert. Most már elég volt annyit mondanom: „Világítás le!” és sötét lett. De amikor este lefeküdtem, és csak a sötétség maradt velem, rájöttem: valami nagyon hiányzik.

A munkahelyemen is mindenki csak a hatékonyságról beszélt. – Automatizáljunk mindent! – mondta Gábor, az osztályvezetőm. – Így több időnk marad magunkra!
De én már tudtam: ha mindent gépek csinálnak helyettünk, akkor mi marad nekünk?

Egy nap anyám hívott fel.
– Laci, miért nem jössz át vasárnap ebédre? Régen mindig együtt ettünk!
– Majd meglátom, anya… sok dolgom van.
– Tudod, fiam – mondta halkan –, egyedül enni nagyon szomorú dolog.

Letettem a telefont és csak ültem ott némán. Eszembe jutottak a gyerekkori vasárnapok: anyám főztje illata, apám viccei az asztalnál, ahogy együtt nevettünk. Most pedig csak a gépek zúgása töltötte be a lakást.

Egyik este aztán elromlott a mosógép. Próbáltam megjavítani, de csak még rosszabb lett. Dühösen leültem a földre és néztem a szétcsavarozott alkatrészeket. Akkor hirtelen megszólalt bennem egy hang: „Miért gondolod, hogy mindent egyedül kell megoldanod?”

Másnap reggel felhívtam Zsuzsát.
– Szia… Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak… eszembe jutottál.
– Szia Laci. Mi történt?
– Elromlott a mosógép… és… hát… hiányzol.
Csend volt a vonalban.
– Tudod, Laci… én is sokat gondolok rád. De nem a gépeidre.

Aznap délután elmentem anyámhoz ebédre. Ő örömmel fogadott, mintha soha nem is lett volna köztünk harag vagy távolság. Együtt főztünk – kézzel hámoztuk a krumplit, együtt kevertük be a nokedlit. A végén leültünk az asztalhoz és beszélgettünk. Nem volt semmi különös téma – csak együtt voltunk.

Hazafelé menet rájöttem: lehet bármennyi gépem, lehet bármilyen okos az otthonom – de az emberi kapcsolatok nélkül minden üres marad. Egy mosógép nem ölel meg este lefekvéskor. Egy robotporszívó nem kérdezi meg reggel: „Hogy aludtál?”

Most már tudom: nem attól lesz könnyebb az életünk, ha mindent gépekre bízunk. Hanem attól, ha odafigyelünk egymásra.

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni egy embert gépekkel? Vagy pont ezek miatt veszítjük el egymást?