Hat éve költöztem be a férjemhez, Gáborhoz, és azt hittem, végre saját otthonunk lesz. De amikor a rokonok beköltöztek, minden megváltozott: a házunk már nem a miénk, hanem egy soha véget nem érő családi csatatér lett. Most minden nap harc a nyugalomért, és nem tudom, meddig bírom még.
Egy viharos éjszakán szembesültem azzal, hogy anyósom ki akar tenni a házból, amiben évek óta élek a férjemmel és a lányommal. Ahogy egyre mélyebbre ástam a családi titkokban, rájöttem, hogy semmi sem az, aminek látszik. Most már tudom: néha a legnagyobb ellenségünk az, akit a legközelebb engedünk magunkhoz.
Egy kórházi folyosón kezdődött az életem, ahol anyám sírva hagyott magamra. Az állami gondozásban nőttem fel, mindig kívülállónak éreztem magam, és sosem tudtam, ki vagyok valójában. Most, felnőttként, még mindig keresem a válaszokat: vajon a vér kötelez, vagy a szeretet az, ami igazán családdá tesz minket?
Mindig önálló nő voltam, de férjem halála után egyedül maradtam a háromszobás lakásunkban. A lányom, Dóra, azt akarta, hogy költözzek el egy garzonba, hogy a lakásomat kiadhassa, és így segíthesse magukat. Az otthonom elvesztésének gondolata összetörte a szívemet, és családi konfliktushoz vezetett.
Mindig ott voltam a lányom, Eszter mellett: segítettem az unokákkal, támogattam minden nehézségben. Most, amikor beteg lettem és szükségem lenne rá, azt mondta: „Anya, nincs helyünk neked.” Ez a mondat örökre megváltoztatta az életemet.
