Gyerekkorom óta a virágok jelentették számomra a szabadságot, de anyám sosem értette meg, miért fontosak nekem. Egy nap, amikor hazaértem, mindent letarolt a kertben, amit hónapokig nevelgettem. Vajon képes vagyok kitartani az álmaim mellett, ha a családom ennyire ellene van?
Nyugdíjba vonulásom után azt hittem, végre magamra is gondolhatok, de a lányom azt várja, hogy teljes munkaidőben nagymama legyek. Kételyek, bűntudat és családi viták között próbálom megtalálni a saját utamat. Vajon önzőség, ha végre magamnak is élek?
Gyermekkorom a Békés megyei tanyán telt, ahol anyám és nővérem mellett nőttem fel. Mindig is éreztem, hogy többre vágyom, mint amit a vidéki élet kínálhat, de a döntés, hogy elhagyjam a családi gazdaságot, szívszorító volt. Ez az én történetem arról, hogyan találtam meg önmagam a városban, miközben sosem felejtettem el, honnan jöttem.
Amikor a fiam, Gergő bejelentette, hogy otthagyja a banki állását a fotózás kedvéért, minden összeomlani látszott bennem. Haragudtam rá, féltem érte, és nem értettem, miért dobja el azt a biztonságot, amire én egész életemben vágytam. Csak akkor értettem meg őt igazán, amikor nekem is választanom kellett: maradok a megszokottban, vagy végre kiállok magamért.
Mindig is arról álmodtam, hogy lesz egy kis faházunk a Mátrában, ahol végre megpihenhetünk. De a családunk folyamatos elvárásai és anyagi igényei miatt ez az álom egyre távolabb került. Egy nap azonban úgy döntöttünk, elég volt: kiálltunk magunkért, és végre a saját életünket kezdtük élni.
