Egyetlen döntés, ami felforgatta az egész családom életét: eladtuk az autónkat. Anyaként és feleségként mindenki haragját magamra vontam, de hittem abban, hogy ez a lépés új lehetőségeket hoz. Most, hogy már nincs autónk, minden nap új kihívás, de talán pont erre volt szükségünk, hogy megtaláljuk önmagunkat és egymást.
Gyerekkoromban minden karácsony kettészakadt: anyám és apám sosem ültek egy asztalhoz. A szívem mindig fájt, amikor választanom kellett közöttük. Egy nap azonban úgy döntöttem, elég volt a hallgatásból és a haragból – és ezzel mindannyiunk életét megváltoztattam.
Az életem romokban hevert, amikor a válás után a volt férjem és az anyósom összefogtak ellenem. A legfájdalmasabb az volt, hogy a fiamat próbálták elvenni tőlem – lelkileg is. De nem hagytam, hogy a szeretetünket tönkretegyék.
A Sparban álltam sorban, amikor megláttam Évát, a volt feleségemet. Teljesen más ember lett, sugárzott belőle az élet, miközben én csak árnyéka voltam önmagamnak. Ez a találkozás mindent felforgatott bennem, és egy váratlan fordulatot hozott az életembe.
Egy négyéves kapcsolat után újra a nulláról kellett kezdenem. Most egy olyan férfival találkoztam, akinek nincs saját otthona, bizonytalan a munkája, és két gyereke van. Vajon képes vagyok-e szeretni úgy, hogy közben a jövőm is veszélybe kerülhet?
Egyedül élek, a párom a szüleivel. Amikor nálam alszik, mindig én főzök, de egyre többet költök, mert sokat eszik. Barátaim szerint ciki, hogy szóvá tenném, hogy segítsen a bevásárlásban – de vajon tényleg én vagyok a hibás?
Ősz elején egy pillanatnyi gyengeségből elköltöttem az egész fizetésemet egy drága kabátra. Tudtam, hogy hibázom, de abban a pillanatban semmi más nem számított. Most a családom haragszik rám, és fogalmam sincs, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat.
Egy viharos családi veszekedés közepén döbbentem rá: egész életemben másokért éltem. Vajon meddig kell háttérbe szorítanom a saját boldogságomat? Ez az én történetem az önfeláldozásról, a bűntudatról és arról, hogyan találtam rá önmagamra.
Egy év telt el azóta, hogy utoljára láttam az unokámat. Nyugdíjasként már nem tudom anyagilag támogatni a fiamat, ő pedig mintha teljesen elfordult volna tőlem. Fájdalmas felismerni, hogy talán csak addig voltam fontos, amíg segíteni tudtam.
Mindig is arról álmodtam, hogy lesz egy kis faházunk a Mátrában, ahol végre megpihenhetünk. De a családunk folyamatos elvárásai és anyagi igényei miatt ez az álom egyre távolabb került. Egy nap azonban úgy döntöttünk, elég volt: kiálltunk magunkért, és végre a saját életünket kezdtük élni.
Gyerekkorától kezdve azt tanítottam a lányomnak, hogy csak a biztonság számít. Most, amikor mindene megvan, el akar válni, de én nem engedem. Vajon rossz anya vagyok, ha nem engedem boldogtalannak lenni?
Tegnap este az anyósom, Ilona néni, mindenkit összehívott, hogy bejelentse a végrendeletét. A férjem, Gábor, semmit sem kapott, mindent az öccsének, Zolinak adott. Azóta nem tudok nyugodni: vajon tényleg ennyire nem számítunk ebben a családban?
