Ez az én történetem, amikor el kellett engednem a kétéves kislányomat, Zsófikát, hogy más családok reményt kapjanak. Egy kórházi szobában, könnyek között, a szeretet és a fájdalom határán hoztam meg a legnehezebb döntést. Vajon képes lehet-e egy anya túlélni, ha a gyermeke elvesztése mások életét jelenti?
Egy esős délutánon, a kórházi folyosón találkoztam először Annával. Akkor még nem tudtam, hogy az életemet adom oda neki – szó szerint. A közös küzdelem közelebb hozott minket, de a sors végül más utat szánt nekünk.
Egy budapesti kórházban dolgozó ápolónő vagyok. Egy nap úgy döntöttem, hogy ledobom a félelmeim láncait, és vesét adományozok egy tízéves kisfiúnak, akinek a családja nem lehetett donor. Ez a döntés örökre megváltoztatta mindkettőnk életét, és rávilágított arra, mennyi erő és szeretet rejtőzik bennünk, magyarokban.
Egyetlen döntés örökre megváltoztatta az életemet: vesedonor lettem egy idegen kisfiúnak. A családom ellenezte, én mégis kitartottam, mert hittem abban, hogy a szeretet képes csodákat tenni. Most, hogy mindenen túl vagyok, csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg helyesen cselekedtem?
A kórházi szoba csendjében, a két és fél éves kislányom, Emese kezét fogva, életem legnehezebb döntésével szembesültem: elengedni őt, hogy más gyerekek élhessenek. Ez a történet a veszteségről, a reményről és arról szól, hogyan találtam erőt ott, ahol már nem is kerestem volna. Talán sosem gyógyulok meg teljesen, de Emese fénye más családokban tovább él.
