Egy kórházi szobában, a legnagyobb fájdalomban kellett elengednem a két éves kislányomat, Lilit. A veszteség súlya alatt döntöttem úgy, hogy szerveit felajánlom, hogy más gyermekek élhessenek. Ez a történet a gyászról, a bátorságról és a reményről szól, ami segített túlélni a legnehezebb napokat.
Kórházból hazatérve rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egyedül élni. Anyámhoz kellene költöznöm, de a múltunk tele van sebekkel. Most tanácstalan vagyok: hogyan tovább, ha a család sem biztos menedék?
Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden, amikor megtudtam, hogy elveszítem a jobb karomat. A családommal való küzdelmem, a szégyen, a harag és a remény közötti hullámvasút végül egy váratlan lehetőséghez vezetett: egy magyar fejlesztésű bionikus karral újra megszólaltathattam a gitáromat. Vajon képes vagyok visszanyerni önmagam, vagy örökre más maradok?
Egy decemberi estén, amikor már azt hittem, mindent elveszítettem, a kórházi ágyamon fekve újra megtanultam hinni a csodákban. A rák és a COVID után azt gondoltam, nincs tovább, de a családom és az orvosok szeretete visszahozott az életbe. Ez a történet arról szól, hogyan lehet a legnehezebb pillanatokban is megtalálni a reményt.
Mindig is imádtam enni, és Gáborral közös szenvedélyünk volt a finom falatok hajszolása. Egy orvosi diagnózis azonban mindent megváltoztatott, és szembe kellett néznünk a következményekkel. Ez a történet arról szól, hogyan küzdöttünk meg a fájdalommal, a szégyennel, és hogyan találtunk újra egymásra – vagy talán el is veszítettük egymást útközben.
Két évig éltem abban a hitben, hogy minden rendben van köztünk, míg egy este össze nem omlott a világom. A feleségem, Réka, titokban tartotta súlyos egészségügyi problémáit, mert félt, hogy elhagyom. Most tanácstalan vagyok: hogyan lehet újra bízni, és hogyan segíthetek neki úgy, hogy közben én is összetartom magam?
Egy kórházi ágyon feküdve, a kemoterápia fájdalmaival küzdve, rájöttem, hogy csak a hitem és a családom szeretete tarthat életben. A férjem, Gábor mellettem állt, amikor már én sem hittem magamban. Ez az én történetem arról, hogyan tanultam meg újra bízni – magamban, Istenben és abban, hogy van remény.
Az utolsó kemoterápiám reggelén a félelem és remény között őrlődtem, amikor Péter, a férjem, valami egészen váratlan dolgot tett értem. Négy műtét, hónapok fájdalma és bizonytalansága után végre éreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a harcban. Ez a nap örökre megváltoztatta az életemet – és talán másokét is.
Egyetlen délután alatt elvesztettem azt a férfit, akit ismertem, és egy másik mellett ébredek minden reggel. A férjem stroke-ja mindent felforgatott, de a szeretet és a kötelességérzet összeköt minket. Vajon meddig bírja az ember, ha már csak az emlékek tartják össze a házasságot?
